Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek V.

 

        Szomorúság
 
Mikor szomorú vagy,
teljes súlyával nehezedik rád az anyag.
A légballon mi lelkedet emeli, sok helyen kilyukadt.
Hiába rakod a tüzet szökik el a meleg.
 
 
 
             
 
 
          Forró nyár
 
 
A fák hűvös vére is forr, legyezik magukat,
mint idős úrhölgyek a partikon.
Az ég átmázolt terítő, rikító kék, felhők sehol.
 
Urunk és teremtőnk a Nap forgatja négy kaszáját sebesen az égen.
Mint az apokalipszis lovasa kerekedik fölénk,
minden áldott reggel.
 
Lehet csak délibáb és közben rendben minden,
de eszembe jut az utolsó ítélet.
Égni a pokol tüzén örökkön örökké, hogy tisztuljunk kissé.
 
 
 
 
             
          Elektrosokk
 
A fák tetején hallgatnak a madarak,
a fagyos csend, mint hatalmas anakonda kúszik át a szíveken,
majd lecsap hevesen,
 
Míg látjuk vergődni felebarátunk,
mint nyeli el hatalmas gyomra,
ránk tör a megnyugvás nyomban.
 
Erős áramütés és kezdődik a haláltánc újra,
folyik a nyálunk, szájunk remeg, de még élünk istenem!
-Uram, így hát... esetleg... még boldogok is lehetünk?
 
 
 
 
 
         Pisztoly lövés
 
Az én szemem az a hatalmas dörrenés...
A mindenség önmagába roskad.
Míves pisztoly szült erre a világra.
A célt eltrafálom telibe,
vagy eltévedek örökre!
Egyedül vagyok így is,
úgy is.
 
Mit ismételsz istenem annyiszor,
mellettem száguld el sebesen.
Hangod oly mély, mint a tengerek.
 
 
         
 
 
           Jászol
 
 
Kis csillagok születnek mindenfelé,
lesz nekik saját naprendszerük.
Hunyorognak az égen büszkén,
végre eljött az ő idejük.
 
A „Lázadók” teleszívják magukat anyaggal...átkozottak!
 
Pusztítanak, életük szempillantás.
Általuk lesz teli az égi rét, álmodó csillagokkal,
kik majdan az életet őrzik,
mint csendes, halk szavú pásztorok.
 
 
 
 
 
          Szupernóva
 
 
Átfolyik rajtunk az élet, mint egy kanálison,
szürkület, csodás napkelte egyre megy.
 
Zsúfolunk be mindent oda, hogy testünk óriás legyen.
Birtokolni a világot, ha másként nem megy elfogyasztani.
 
Mi rajtunk keresztül törtet, maga az emésztetlen gondolat,
mi ott köt ki a latrinán rendre, mint bűzlő mocsok.
 
Jól tudjuk mi lesz ebből: íme születik a jövőnk,
vérben és szenvedésben, éhesen ordít a hatalmas torzszülött.
 
 
 
          
 
 
      
 
 
 
       Közelítenek azok az idők
 
 
Teherbe ejtetni minden nőt,
elrabolni mindent mindenkitől,
halomba rakni, majd felgyújtani.
Súlyos teher a lelkiismeret.
Tűzre vele!
S' mi csak lefekszünk csendben,
hogy velünk haljon minden.
Sok gyermek sír majd keservesen,
kik itt maradnak örökül.
 
 
S' te uram nem oltalmazol,
mert kezeinket elengedted.
Homályos sejtés dereng belül,
ezt bizony mi akartuk.
Szeretsz minket, ez bizonyosság,
érettünk egyszülött fiad küldted,
kit mi rendre megfeszítünk.
Hallani szeretném rémisztő hangod,
mi talán végre letarol bennem mindent.
 
 
 
 
 
           Kellett ez nekem?
 
Üvöltsön a szél gyermek módra.
Lesz messze minden: kis ház, vacsora ingyen.
Lopott órák veled, ismeretlennel.
Üres szobák sorban, ágyak, lópokrócok.
Elhagyatott fagyasztott hal, asztalok, székek.
 
Éjjeli ébredés, síkos nyálkás testek,
nagyszájú, beszédes ebihalak,
kikből egyszer randa béka lesz,
csak majd a csókot áhítják,
s' talán még puszi se lesz.
 
Ösztönök az öledből egyenest,
hozzá kés villa, hogy mégis illendőbb legyen.
Súlytalan pofonok, mik sose csattannak el.
Levelek az égből elsőbbséggel, ajánlva,
hozzá én jó tejfelesen, körítésnek.
 
Nincs több haladék, tested már önálló életet él.
Pótolják a fogad, szeretnek is nem is.
Beléd akadt a szivárvány, végig sérti arcodat.
Boldog leszel hihetetlenül és részeg,
csak kicsit több kitartás kérek!
 
 
 
    
 
 
              Nem jövök el soha!
 
Vörös rózsák, alkonyat, bódító illatáradat.
Hegyeim gyertek, táncoljatok, járjatok körbe!
Ömöljön az eső mindörökre.
Mossa el árnyékom is, legyen tiszta végleg minden.
Szemedet nézem majd, abban a fényben és tűnődöm,
te vajon megismersz?
 
 
 
 
 
              Ördög
 
A tiszta szobában ott fekszik az ördög holtan,
itt lakott ő nálam albérletben.
Szőrös, rőt teste ernyedten hever.
Véget vetett életének önkezével az ártatlan,
ő csak a dolgát végezte volna rendre szépen,
de elfáradt a jámbor, s' megunta a földi létet.
Sorsa ezzel beteljesült, megszabadult végleg,
hisz gonosznak lenni örökkön, súlyos teher.
Gyújtok gyertyát érette százat is,
legyen szabad végre a szerencsétlen.
 
 
 
 
 
      
 
 
          Nem következik ebből semmi
 
Ölni, vagy ölelni, ölbe venni, ködbe vész minden.
Ott messze túl a fogantatáson, meg sem született anyámon, fáklyák erős fénye lobog.
Egy király, az első és egyetlen, ül trónján egyedül.
Alakja múltban és jövőben messzire vetül.
Apám ő, ki minket nagylelkűen álmodik,
magányos és egyszeri,
s' a világ nem is létezik.
 
 
 
           
 
 
 
       
 
 
           Esküvő
 
Összerakom alakod, órákat bíbelődök,
minden porcikádat egyenként megmosom.
Legyél patyolat tiszta az esküvőre,
mit majd tényleg az égben kötnek és nem időre.
Hiszen te vagy másik felem, hiányod mérgezte életem .
Nélküled dideregtem a kozmoszi hidegben,
több változás már nem lesz, a seb hamar beheged.
Ismersz, szemedben én lakozom most már örökre.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
           Életanyánk
 
 
Hasadon fekszem, hisz most születtem,
tisztára mostál őzikeszemeiddel
Fáklyaként lobogsz, benned lüktet a mindenség,
puha, meleg bőrödön megfogannak álmaim.
Csak pislákolok, akár az illanó gyertyaláng.
Kinn a fagyos kozmosz, mérhetetlen hidege,
de nem félek, te mindig velem leszel,
ifjú szeretőm, s' életadó anyám.
 
 
 
 
 
 
     Cím nélkül
 
Lépcsők lefele, felfele.
Kezemen pihen egy napságra pillangó,
rajta hamvas fekete kereszt.
Borús az ég, eső lesz.
Veled incselkedek...
no mi lesz?
Szeretsz vagy,
nem szeretsz?
 
       
    
 
             Mindennapok
 
Színes üvegcsékben kimérve pontosan, mérgek hosszú sorban a koszlott boltban.
A rendelésre, minden napra szigorúan egy, s' a végére önmagad megleled.
„Csak a rávalót megkeresd”
 
 
 
         
 
 
           
 
              Igazgyöngy
 
Milliárd gyöngyházfényű kagyló hever a napsütésben,
ahogy lépek törött vázuk ropog a gyenge szélben.
Mennyi munka ,s' élet.
Lent a mélyben, még dacol néhány lélek.
Testük megsebezve, küszködnek.
Belül a kagylóhéjban, a dermesztő sötétben,
terem a gyöngy, miért oly sok vér kifolyt
Mi egy hölgy nyakán lehet drága kincs,
de rontást hozó végzet is.
 
 
 
             
 
 
 
 
 
 
                 Ötvenes évek
 
Tekeredik a vastag kötél, abban a percben csend lesz.
Megszakad a levegőég, csak egy vékony hártya feszül,
lélegzete viaszfényű, ragacsos, kezén az erek akár a cérnafonál.
A nézők a földet bámulják, talán szégyellik most, hogy ide jöttek.
 
Egy magányos rigó dalba kezd, fülelnek.
 
Szerencsés ez a váltás, a bemutató egy nagy reccsenéssel hirtelen véget is ér.
Csendesség ülepedik le egészen a föld színére,
maradna is a jámbor mindörökre, de a koreográfia feszes.
Katonás léptek verik fel a botokat, mik a füleket mozgatják.
Menni kell innen is, közel s' távol nincs menedék.
 
A dolgozó nép már vár!
 
 
 
 
             
 
 
 
             Boldog
 
Mikor az összes vágyak elapadnak,
hozzád hajol egy festett szent és megölel.
Csókja illetlen, érezni rajta a fülledt denszesz szagot.
Az élet nagy csikorgással kikerül, mint elütött állatot.
 
/Az idő ha van nélkülem telik, a végre jutottam, ruháim elkoptak,
újakat nem veszek, most már maradok meztelen./
 
 
        
              
 
 
            Luxus kivitel
 
Kormányozható élet, a legújabb luxus kivitel,
Csak hátradől és nézi onnan bentről, napja miként telik,
hogy suhan ön mellett minden el mi figyelmet érdemel.
Sárga műanyag kacsa, gyermekévek, felnőtt kor, és a sok borzalom,
 
Megállítana a rend őre: -no had lám a papírokat!
 
De visz tovább a gépezet, csak repülsz, mint veszett gyilkosok
Fékezni azt nem lehet, az egy másik, drágább modell.
 
 
 
 
 
 
                  Patak
 
Napos oldal, zajos áramló élet,
nagy, dús levelű nárciszok.
Tüzesvérű aranyásók mosnak itt csillogó álmokat.
Hüvös, hínáros patak a fák alatt...
A parton izgatott állatok,
szomjasan isszák az élet vizét.
Büszkék és szelídek, mint született hercegek.
Van úgy a víz más medret váj, új utat keres,
Egy áriát énekelve, mint egy hősszerelmes,
éktelen zajjal a a fák között vágtat tovább.
A teremtés vize mi bennem ered,
mossa el tarthatatlan partjait.
 
 
 
              
 
             
 
              Gyertyák
 
Fekszenek, mint drágakövek arany foglalatban.
A gyűrött ágyban két fiatal test, bőrük már hideg,
pupillák tágra meredtek, szemükben opálos fény dereng.
A két gyertya szeszélyesen lobog, lelkük még itt bolyong.
Az eső végre szakad, sűrűn mennydörög, sár van mindenütt,
hosszú lesz az éjszaka...számukra végtelen.
 
 
 
 
               
 
 
 
          
 
 
                   Folyó
 
A nagy folyó, a szentelt víz, medre megkímélt áldott tér.
Partján gyönyörű virágok nyílnak, na és persze ott az a rengeteg gyom.
Népek és korok, pompa, csillogás, rablás és gyilkosság.
Éktelen lárma, hangosan ropogó máglyák, a tűzben élő emberek,
a zsírjuk pattogva szanaszét fröcsög.
Ó a nagy és örök igazság!
Hosszú végtelen havazás, tél, gyermek zsivaj.
Fiatal lányok mossák a szennyes ruhát, tavasz, majd újra forró nyár.
Hófehér törzsű nyárfák, hamvas, meleg éjszakák.
Ő szenvtelen folyik át a történelmen.
Vize, mint hatalmas mennydörgő vízesés, ömlik a mába szüntelen.
 
 
 
 
 
 
 
             Harmincas évek
 
 
Régi fénykép, két idősödő ember,
közel az ukrán pusztán, nem is oly rég.
Hideg tekintetű nő és egy csontos férfi arc.
Az „emberpár” is lehetne egy templom oltárán.
 
Kannibálok...
 
Megették felebarátjuk...
Lefényképezte őket a hatalom, mint egy közönséges állatot,
Tárgyilagosan, a világítás jól komponált, a részletek élesek.
Kiűzetve, magukban állnak, vállukon súlyos teher.
 
Éheztek....
 
Az ég téglavörös és meleg barna, a föld még ellátni, szurokfekete.
A nap a horizonton vörös viaszpecsét.
Csend terjed szét messze-messze a pusztán, a csenevész fák között.
Az emberek suttognak, azt beszélik bent házaikban,
már nem lesz többé hajnal.