Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek IV.

 

        Apámnak /ketrecharc/
 
Hosszan tartó súlyos élet után,
Az ablakbakban az erős huzatban,
lengedez a régi szakadozott függöny.
Egy öreg küzd itt életre-halálra,
a csürhe odakinn zajong.
 
Az ősi büszkeség,
mint egy banánhéj előtte hever.
Persze szikkadt pálmafák nincsenek.
Ez itt Európa a kultúra szülő anyja,
A szerelem és hold birodalma.
 
Csak semmi pánik, húzni az időt,
kivárni mi majd megadatik.
Az „edző” a fülébe súgja: -jön mindjárt a gong,
hosszú az idő a sarokban,
szinte végtelen...De talpra!
 
 
Csak egy ütés kell, tudják jól ő képes erre.
„méltatlan dolog”.
Innen nincs menekvés! 
Mint megvadult állatok vért akarnak, látni a szenvedést.
Érezni, hogy most nem az ő fejüket verik szét.
 
 
 
  
 
     Komplementer
 
Csókolj meg!
mi hozzánk méltó,
lent a sáfrányszín sárban hever,
széttaposott szirmok,
vér és mocsok.
 
Ágyúból lövik a kék színt,
ruhánk, kezünk, párizsi kék mindenünk
részletek nincsenek.
Fel már nem ismernek,
szerteszét folyik drága életünk.
 
Könnyekkel küszködve,
rajzolom újra a részleteket.
A száj sarkába egy finom mosolyt,
karcsú termet,
mint két „szerelmes”.
  
 
 
 
           A felhők dicsérete
 
A felhők tetszenek.
Hüvös nyárvégi hajnalon közénk ereszkednek,
görnyedten krumplit szednek,
majd csendben elvegyülnek.
 
Szinte észre se venni ki a szellemfi.
 
Otthonuk a nagy világ,
keresztül, kasul járják.
 
Velük,
közénk ereszkedik a mennyország,
 
    
 
 
          Víz
 
Szomjas vagyok...
úgy érzem meghalok.
Minden vágyam egy pohár tiszta víz.
 
A „leggyengébb” és a
„ legerősebb” gondolat, 
világunk padlata.
 
A teremtés kezdetén,
mint szeszélyes fecskék,
szellemünk felette suhant.
 
Szinte érintve felszínét szárnyaltunk,
csőrünkben a bűvös anyaggal,
párunkat kerestük.
 
 
 
 
         Részlet
 
Több szemem is van ,
de mind lehunyva tartom. 
Itt legbelül, egy óceán hullámzik,
mossa lassan el kontinensem partjait.
 
Milliárd évek telnek,
a ritmus nappal és éj.
 
Az órát nincs mihez igazítani,
minden önmagába tér.
 
Fehér felhők úsznak az égen,
a teljesség ad majd reményt.
 
 
 
 
          Az elfogyott élet /apám/
 
 
 
Csak feküdni a jéghideg króm-nikkel asztalon,
és már csöppet sem fázni.
 
Sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss
A végtelenül hosszú pillanat beleég a ragyogó fénybe.
 
A kapu nyitva,
ki-be rajta nem megy senki.
 
Érezni valami feltámadó szellőt,
csak ez hófehér és tejszerű.
 
Taszít tova,
hiába kapaszkodsz, gyengéden elsodor.
 
Ott messze ismerősök,
sose mondják, de várnak.
 
Itt mi búcsúzunk,
a nevednek tisztára mostuk a fehér márvány lapot.
 
Könnyű lettél.
Szállj fel pillangó, ez a nyár már örökké tart.
 
 
 
 
 
        Ránk „erőszakolt” képek
 
Egy nő fekszik a díványon.
Rajta szinte semmi...
 
Az ablakban épp egy repülőgép emelkedik a magasba.
Recseg- ropog az ereszték...
 
Vakember turkál a jégkockák között, üres pezsgős üveg az asztalon.
/Több napja nem evett.../
 
A sötét hegygerinc fölött fényesen ragyog a Vénusz.
/Egyedül van a nő, ki a szobában fekszik./
 
A vakember csak az illatát érzi,
és mosolyog...
 
       
 
 
 
      
            Pánik
 
Menni kell, ha leülsz eltaposnak,
menekülnek ki tudja hová...előre... talán!?
De ott a karám!
 
„A pánik elhatalmasodott”
 
Mint megriadt állatok futnak, tolakodnak.
Érzik zsigereikben, ki talpon van,
az marad csak meg,
.
 
Kívülálló nem lehetsz, csuhában sem menekülhetsz,
tudták jól ezt hajdan a szerzetesek.
Ott a dombon már csak a bátrak meditálnak.
 
A világ mindenütt megtalál és körbe vesz, mint a zavaros víz.
Ha önként nem mész,
visznek és abban nem lesz köszönet.
 
 
 
     Tölgy
 
Zivatar készül,
Az alázatos szolgák,
a fenyők földig hajolnak.
A tölgy büszkén, délcegen tűr.
Egyedül áll őrt ott fönn századok óta.
Számtalan vihar próbálta gerincét megroppantani.
Őt a csalfa szél le nem győzheti.
Várja igazi urát az elmúlást,
kinek majdan alázattal,
meghódol.
 
 
 
 
                                            Veszteségeink/ 1-2 /
 
 
„Mind veszítünk néha”                                          „Mind veszítünk néha”
.
..el ezt-azt.                                                            ha ez vigasztal.
 
A becsületünket, a hitünket.                                 Kit szeretünk,                        
De az „élet” megmaradt.                                      rendre elveszítjük.
 
-Térdre ember!                                                     Beleragadunk a szövevénybe,
Mostanra mindened elveszett.                             a sarokban a gonosz figyel.
 
-Látod egyedül maradtál!                                     Szemei tükrök,
Nem, nem , nem lehet!                                         miben csak magunkat látjuk.
 
Ha imigyen nem megy,                                         A háló erős, nincs menekvés,
jönnek a nehéz fegyverek,                                   ott kell hagyd mindened,
 
kivéreztetik a makacs ellenfelet                           mihez görcsösen ragaszkodtál,
Torkodon egy hatalmas kéz.                                előtted hever a test.                       
 
 
Benned egy új akarat a „Rák”!                             Ki vagy most ember?
 
Mind tudjuk, a világ hiábavalóság.                       Az ott üres vacak..és mily megnyugtató,
„Ő” ott belül csendben vár.                                   nem von, taszigál tovább a világ.
 
 
                                                 
 
 
    Legyen meg a te akaratod.
 
 
Kibontja szirmait egy kicsi virág,
illatos gyönyörűség.
 
A völgy már csak emlék,
a hegyek meg díszletek.
 
Hogy legyen mit vinni,
ha majdan végleg költözöm tőletek.
 
 
 
 
          
 
 
 
 
                Kegyelem
 
Csendben ülök az árnyékban,
ringatom hintaszékem, mint egy igazi úr
 
A pillanat, mint kedves cseléd, ki a dolgát becsülettel végzi,
buzgalmában kicsit többet mutatott meg bájaiból, mint illendő.
 
Én csak néztem elmerengve
és eszembe jutott a szerelem.
 
 
 
 
               Ballada
 
Az asztalra dőlve fekszik a részeg,
körülötte zajlik az élet.
A nő kinek udvarolt mással trécsel.
 
A kapitány setét, nehéz erdőkön küzdi át magát,
hajtja, űzi a megbánás, ezért gyilkol könyörtelen,
kardjára a vér lassan rászáradt, s lábainál ott hever a kincs.
 
A násznép meredt szemmel vette a keresztet.
az akasztott menyasszony hófehér ruhában várta a vőlegényt,
ki az esküvő napján végleg elbujdosott.
 
Kezében a kocsma asztalon ott a menyasszonyi csokor,
gyűrött szalagok, a szirmok megtaposva.
Legbelül a sötétben ő az az árva kicsi gyermek.
 
Íme egy csapszék valahol a világvégén,
teli kurvákkal és messziről jött férfiakkal,
kik részegek és arannyal fizetnek.
 
A „másnap” már könnyű lesz,
szétszórva a sok arany, csak a hídon kell átsétálni.
Túlnan ott a felhők közt, mikor kitisztul, vár a valóság.
 
 
                             
 
 
        Tor
 
A világ nekünk szentelt lakoma.
Az ünnepi asztalon sorban a dús ételek.
 
Zabálunk és vicsorítunk egymásra, mint az éhes állatok,
mert meg van írva egyszer élünk, de inkább soha...
 
A szemünk kimered,
s csak gyúrjuk keresztül bensőnkön a látványt.
 
Az abroszt magunkkal rántjuk, zuhanunk alá,
és öleljük egymást boldogan lent a mocsokban.
 
Hatalmas közös bendőnk, miben a mindenség erjed,
mint bűzös pöcegödör fertőz és kiéget mindent.
 
                
 
 
 
 
          
 
           Az én óriásom
 
E testben él velem egy délceg világos kék óriás,
jámbor, szelíd hatalmasság.
 
Mint kőszikláról hullanak róla vissza a hétköznapok.
 
Álmaimban ő néz végig bölcsen minden szörnyűséget,
mit valaha elkövettem, nagy kerek szemei türelmesek.
 
Egyedül védi a szorost, bátor harcos sosem hátrál.
Tartja a frontot az idővel, mibe én lassan belepusztulok.
             
 
 
 
 
 
 
 
 
 
    Energia
 
 
A hangok beletörnek a puszta földbe,
az üres humusz magába fogad belőled mindent.
Fejmagasságban százezer volt a feszültség,
fenn az égben az áram légnemű és habkönnyű.
Az angyalok nem is voltak soha emberek,
réveteg szemük, a testük maga az energia.
A bolygó velem forog, erősen szédülök,
az egész világ egy elszabadult tehervonat,
hiába szentségel a bakter, nem áll meg soha.
Csak bennem fagyott meg a pillanat,
itt belül kísérteties a csend.
Világos kék porcelán edény miben víz van,
tiszta, áttetsző, hűvös...
fölötte a lelkem lebeg.
 
 
 
     
 
 
 
 
          Rövidkék
 
Csendes úton üres szék,
a kanyar után a csillagos ég.
Még meleg a szék, hűl a helye,
ez az ő üzenete.
 
 
 
Felül a fejed nyitott, mint egy tölcsér,
gyomrod s beleid hunyorgó csillagok.
A lábaid gyökerek, akár a hajfonat,
mindez egy feszes zsinór,
min a mindenség lóg.
 
 
 
Nyitott ablakok áhítják a fényt.
Cipők az előszobában szép sorban,
éles kavicsok: -uram az ösvény!
A fény ahonnan ered,
ott távozik a test.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
      
 
 
        Zenéljünk!
 
Csendet sugároznak a fák,
meleg és csíkos belül a csend,
rövid szünetek követik egymást,
vállamra nehezedik a világ.
 
-Valaki átvenné kicsit?
 
Halk dobbanások, csillag robbanások,
beletörnek az ő csendjükbe.
Összekeveredünk hangos zenévé,
fölmelegszik és kihűl, tágul és szűkül.
 
A szívem egy néger, ki ezerrel nyomja a basszust.
 
 
 
 
 
          
     
 
           Rendet!
 
 
Teszem-veszem a hegyeket,
átrendezem a terepet.
A felhőket bepréselem alulra ,
a föld homorú lesz, a fák röpdösnek erre-arra,
a hegyek gyökeret vernek az égben.
Csak, hogy lássátok végre:
ez a rend mi bennünk él,
a harmónia.
 
 
 
 
 
          Legősibb ösztön
 
Rám borult több tonna föld,
nem hagyom magam, lélegzem tovább.
 
A bogarak látnak bennem fantáziát,
harapják, rágják szét esendő testem.
 
Mennydörgés morajlik, -ugye ti is halljátok?
 
Világháború pusztított még az imént,
de lehet csak a nap tűz most ott fenn erősebben.
 
Vele szemben a hold mereng csendben,
ragyás képét nézve a tükörben
 
Csak én hiányzom mindenből szüntelen,
egy baszott emlékkép lettem bennetek.
 
 
 
 
         
 
 
 
 
 
           Úton
 
 
Az út mentén fák,
rájuk felfeszítve mindenféle tárgy.
Szennyes felszínük csupa emlék,
sok haszontalan limlom.
Ez itt nem karácsony,
én csak példát statuálok,
elrettentésül így demonstrálok.
S csak megyek tovább merre az utam vezet.
 
Az ott messze a horizonton már... Róma lesz?
 
             
 
 
 
         
 
            Szomorú játék
 
 
Az égben a felhők egy darabot próbálnak,
összevesznek, ölre mennek,
a végén még a nap is kisüt.
Szomorú történet, könnyeik a földig hullnak.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Mi köze a testnek a szerelemhez
 
 
Távolban ott a test, sűrű anyag,
édes akár a méz,
kölcsönbe kapod, nem a tiéd!
 
Zsilipek, tartályok, edények.
Benne sok nyálka, sűrű folyadék,
sok-sok ehető rész.
 
Íncsiklandós, kívánatos szeletek,
ha darabolnánk, mint a hentesek.
Megkóstolni szentségtörés!
 
Mikor közel kerülsz, már is mennél
Mi is az mit szerettél?
De ezt a falatot nem hagyod ott!
 
Függő lettél, lenyűgözött a test.
 
 
 
       
 
      
 
 
             Boltívek
 
Belenézek a szemedbe,
ott lenn a kút fenekén lakom én.
A varangyos béka,
ki csak a csókra vár.
 
 
Csak heverek,
nem sodor tova a patak,
testem csupa zúzódás.
Várom az áradást,
cél az óceán!