Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek III.

 

       Az utolsó
 
 
Fehérre meszelt szobák,
hosszan sorakoznak,
bent a halál szaga.
 
Fekszik kiterítve az Ember,
a nap élesen besüt,
nincs ki virrasszon.
 
Mint régi nagy királyok,
méltósággal búcsúzik.
Ő az utolsó közülünk.
 
Véle a történelem
és a szépség
végleg sírba száll.
 
 
               
 
 
         Krisna
 
 
Törött cserepek előttem az úton,
gyermek sír keservesen.
Arca és teste kék, mint Krisnáé.
Árad belőle az isteni erő.
 
Most azonnal elpusztítaná a világot,
de vannak szülei kiket kímélni kell,
mert hiszen a vér kötelez.
 
Alázat...
 
Ezt még az isteneknek is ízlelgetni kell.
Mi felnőttek mára már alázatosak lettünk,
kerékbe tört az élet, erőnkben már nem hiszünk.
 
Maradunk szeretettel:
 
Halandók.
 
 
 
        
       Egy könnycsepp a tengerben
 
 
 
Még környékez az élet, csapja a szelet,
nem lesz benne köszönet...
 
Mint öngyilkos merénylő
emelkedek fel a hetedik mennyországba,
 
Távolodik a part,
én csak úszom tovább.
 
Látni szeretném az összes hajótörötteket,
kik hajdan meghaltak a nyílt vízen.
 
                                                                  „Iszonyatos mélység mi elnyel,
                                                                  száját megnyalja kéjesen.”
 
Szemükbe nézni, velük lenni kicsit,
mielőtt semmivé lesznek, hiszen emberek.
 
Keresni istent, ki ott néz a rettegés mögött
okos tekintettel, ridegen.
 
 
 
 
 
 
 
          Beavatás
 
Lassú dobszó bentről,
képek miket nem láthat senki.
Elveszti kezed a kezem.
 
Beavat a mester, meghalsz.
Föléd hajol nézi arcod,
várja szemed rezdülését.
 
Közben ő is megtér, hinni kezd.
Benned az új élet követi a régit,
mint elveszettnek hitt gyermek szüleit.
 
 
 
        
        
 
 
       Lét
 
 
Elfáradtál végleg.
Leülsz.
Elvesztél azt hiszed.
Minden csendes lesz,
nincsenek emberek.
Nagy beton placc,
ez nem piac!
Szélben lengedező fűcsomók.
Nyár, Tél, Tavasz,
 
Ősz?
 
Ő nem szerepel a rendtartásban,
kivételezett, olyan különc.
De miért is...?
A szemed csillog,
vagy csillag?
Nem tudni pontosan.
Talán egy fekete lyuk.
 
A színek...
néven neveznek,
mint régi ismerősök.
Izzanak, tűzként lobognak.
Lófarkas zászlók a csatában... kürt szó.
A harcos te egyedül vagy,
nem áll elébed senki.
 
 
 
Állj!
Ki vagy?
 
Magadban elrejtve ott van a mindenség.
Nyújtózz el végre az ágyon
és figyeld a csillagos eget,
régi testedet.
 
       
 
 
            Roham!
 
 
A parancsnok elrejti arcát,
varjak és hollók sötét csapata ereszkedik lomhán.
 
Lenn halottak ezrei.
Ki gondol velük, ők a veszteség.
 
Kiket haza vártak,
vagy csak itt hagytak árván?
 
Hiszen győztünk!
Harsonák hirdetik ércesen.
 
Az élet csak látszat, 
a halál meg átmenet.
 
Egy szivárványszín, fektetett nyolcas,
mi önmagába vész.
 
Míg van világ és nőstény,
kit leigáz s megnyerhet a vágy.
 
Míg az erő ott csillog a férfiak oldalán.
A dicstelen körforgás örökké marad.
 
 
 
 
 
      Hirtelen tavasz
 
Jól megtermett tavasz,
mint egy félszeg kamasz,
benéz az ablakon bambán.
Nyár ő már inkább,
izzasztó forróság.
 
Csak a gyümölcse hiányzik,
mert ily hirtelen mi terem?
 
Ezek vagyunk mi,
koraérett gyerekek.
Vének, kik nem éltek eleget,
s elfonnyadnak, mint a gyökerek,
miből nem sarjad hajtás.
 
 
 
        
           Fellegek alatt
 
A súlyos ajtók megnyittatnak, messzeségbe vész a kéklő ködös táj.
Magányos faóriás mindben őrt áll, ágai mívesen hajlanak,
 
Alatta csendes, hűvös patak.
 
Az élet vize.
 
Folyik el,
 
apadhatatlanul.
 
Örökre.
 
 
 
 
          Hegy
 
 
Keresztül menni egy hegyen,
kicsit leülni egyedül legfelül.
Gyenge szellő simogatja arcomat.
 
A Földanya izmai a hegyek,
megfeszülnek, és húzzák- vonják
a kontinenseket.
 
Legbelül egyidősek vagyunk,
Meleg nagy testük védelmez.
Menedékre közöttük leltünk.
 
Vannak szelídek és szerelmesek.
Komorak, hallgatagok,
kicsik és fenségesen nagyok.
 
Pont, mint mi emberek.
Még tartjuk a régi rokonságot, testünk egy,
ereinkben ugyan az a vér csörgedez.
 
 
 
 
     
       Vasút
 
Hajolj ki nagyon!
Szédít az elrohanó táj.
Szakítsd szét szemhéjadat!
Bátran nézz bele a világ szemébe!
Eszmélj!
Szemeid a világ szemei.
Bent egyedül ül isten mindenkiben.
És mosolyog, mint egy pajkos gyermek.
 
 
 
 
          
        Vigasság
 
Ugrálunk, mint a kecskék,
és röhögünk öklendezve,
 “szeretnénk” mi is...
mert erre hivatva vagyunk.
De már szánkból csorog a vér.
 
 
 
 
       Hirdetés
 
Fákat keresek lakótársul,
van egy albérletem.
Nőjetek körém, és védjetek meg,
legyek egy veletek,
talán köztetek elvegyülhetek.
Bennem keringjen hidegen véretek,
szakítson ki, emeljen fel erős gyökeretek.
Szűnjön végre a képek világa,
lehessek olyan mint ti...
Szent.
 
Idő!
Az meg mi?
Nekem csak egy locsolókanna kell,
hogy barátságunk boldog és gyümölcsöző legyen.
 
 
      
 
 
        Nagy követ
 
Le is köphetsz, nem érdekel.
Búcsúzzunk el.
Görgetem tovább a nagy követ,
ki az ki követ ?!
 
 
 
 
     
        Világíts végre
 
Azonos vagyok azzal a képpel,
önmagammal,
kit talán majd örökké felismerek.
 
Neki feszülök templomom falainak,
keresem meddig terjedek.
 
Lesz-e bizonyosság?
Vagy szétoszlunk a reggeli fényben szelíden.
 
 
 
             A szerelem ideje
 
 
Az éles kés simán elvágja torkomat,
a fájdalmat szinte nem is érzem,
arcomat simogatod,
keresed kezem.
 
Gyűlöllek,
erősen vonzónak talállak,
vagy lehet egyszerűen szeretlek.
Egyre megy.
 
A vér lassan szivárog végig testemen,
lucskos mindenem.
A tócsában arcodat látom,
és a szép hegyeket, messze távol.
 
Nem volt örökségem, mit letehetek
az oltárra zálogul.
Isten megbocsát, kell az alázat,
hiszen bűnösök vagyunk.
 
Most már öreg vagyok,
képzeletben bottal járok,
de erősen vágyom társaságod,
jeleket akarok tőled, miket szétszórhatok.
 
Tudom elrejt előlem majd az élet,
hiszen nem lehetek egy veled,
körbe kerít az ősi gyűlölet,
Ételünk a terített asztalon gőzölög árván.
 
Világunk végighasadt középen,
leszakadt belőle egy faragott kődarab.
Fehér gyolcsba fektet az emlékezet,
arcom nyugodt és tiszta lesz... majd.
 
 
 
 
         Felhők
 
Angyalok sok bárány és kisdedek
feszíti szét a kék eget.
békésen megférnek, elkeveredve
zsoldosok és bankárok fodrozódó csomóival
 
Jól ismered őket.
 
Ők a felhők, kik eltakarják az áldott napot,
atmoszférát adva világunknak,
azt a meleg párás légkört, miben élünk.
Viruló kertjeinken suhan át árnyékuk hangtalan.
 
 
 
 
              Veszítek
 
 
Itt ülnek a zsiványok,
Arcomon pír,
kicsit részeg vagyok.
Kártyázunk.
 
Új lapot húzok,
ők vidámak magabiztosak,
röhögnek, isznak,
és nagyon sokat.
 
Nyerni nem szabad,
bicskák a zsebben
pénz az asztalon,
sok pénz.
 
 
 
 
 
        
 
 
      Pálcikaember „teremtés”
 
Ragyog a telihold,
a kutyák hangosan vonyítanak,
bátor teremtőm az imént festett a falra.
 
Pálcikaember vagyok.
 
Mellettem csillókkal rombuszok,
„szigorúan a dekorativitás jegyében”,
és persze méretben hozzáillő kaktuszok.
 
    
 
             
 
          Kapu
 
Vastag olajfestékkel kenve,
nagy poros okkerszín kapu.
Méregzöld indák tekerednek,
mik vastagon rá lettek festve.
 
Köztük veres arccal,
Ádám és Éva kézen fogva.
Két zsenge fügefalevél mögött,
szemérmetesen néz a szemünkbe.
          
 
 
 
         
 
            Halál
 
 
Kimeszeltem hideg mésszel hajlékomat.
Fehéren, vastagon hasít belém az emlékezés.
 
A zsigerekből minden nedvet elszív.
Bőröm száraz, üresre mosott pergamen.
 
Legbelül is hófehér vagyok...
Csillogó és hideg mint a frissen hullott hó.
 
Régen a fehérített ruha vezetett föl az egekbe,
mert tudták ki innen távozik a fénybe tart.
 
A fekete ruhás megbánás más,
arcátlan hazugság...út a sötétbe, a föld felé.
 
A testünk és bűneink, /mik szerintetek vagyunk/
eltemetik titkon összes színeink.
                              
 
 
 
 
                                             Önarckép
 
 
 Régi patinás festék vastag rétegei lepattantak, átsejlik az alapozás néhol.
 
A két sötétbarna szem merőn rátok tekint.
 
A fény meghitt aranyszíne süt át a vaskos lakkrétegen.
 
Beleragadtam ebbe a régi világba, pigmentek és illatos olajok közé.
 
                                     „Már nem létezem”
 
Lassan szétoszló színes porszemcsék süllyednek bele a semmibe.
 
                                    „Ha itt lennék még,
 
                          átfesthetném egy szép kövér bolondra”
 
 
 
             
 
               
 
               Mese
 
 
 
 
Harangozzatok!
Harangozzatok!
 
Kinek adnám fele királyságomat,
az a katona nagy kardal most metszi el a nyakamat.
 
Egy füles kosárban
                                                   ül a fejem.
 
A nő megcsókolja és kiveszi,
                                                   szép aranytálcára teszi.
 
Veres bársony vánkosra fekteti,
                                                  hófehér kendővel a vért letörli.
 
Szóljanak a harsonák!
Lobogjanak a zászlócskák!
Jöjjenek az ünnepek!
Dobogjunk a lábunkkal hangosan!
 
Megszületett nekünk „Én”
 
 
 
        
 
 
    
 
           Kertész
 
Palántákat ültetek,
nektek emberek.
Jöhettek, itt fecseghettek.
 
Majd ez a kert is lesz olyan ám,
mint az a másik miben ketten eltévelyedtetek.
 
Terem hajdan sok szép piros almát.
És kerítek nektek egy hamvas csúszómászót is,
mi pöszén igéz és hízeleg.
 
 
        
         
 
            Íme az ember        
 
Egymásra dobált testek, soványak, meggyötörtek,
a nyak megbicsaklott, az arc a testhez simul.
 
Kicsi gyermekek ülnek az árokparton,
nézik szüleiket.
 
Mily megalázó így meztelenül mutatkozni előttük!
 
„Kórus” az árokból
 
„Még ezekben a testekben éltünk,
a hold oly szép és fényes volt”
 
Emlékezzetek!
 
/siralmas énekhang, ismétlés sokszor/
 
A katonák már elmentek.
 
/lábdobogás/
 
A nap tűz, az ég tiszta égszínkék,
mint egy vasárnapi sportrendezvény.
 
/hangos sípszó hallatszik messziről/
 
 
 
           
       Töredék
 
Ki jött az erdőből egy ember,
 
Százat lép,
 
majd csak néz
 
és tétován áll ott.
 
A fűben fekszenek a holtak.
 
/talán nem látja meg soha/
 
Gyűljetek körém, sejteti.
 
Feje körül aranyglória.
 
A felhők között
 
énekel egy, vagy két pacsirta.
 
 
 
 
       A nemlét közelében
 
 
A sötétség belepi az ablakomat,
a kutyák szaggatják, cibálják.
Csalfán széttárja kabátját,
két éjsötét combja tüzel.
Érzem kénes leheletét.
/furcsa zajok/
 
Levetkezem...
 
A ruháimat molyirtóval kezelik,
hosszú-hosszú ideig.
Eltakarnám magam veled,
de mindenem eladtam,
egy ócskásnak.
/harangzúgás/
 
Oldalvást fordulok...
 
A vánkosom idegen földrész,
álmomban hiszek benne.
Pénz rejtezik alatta,
és én meglelem.
„Hozzám simul a setét némber”
/hangosan zörgetnek/
 
Horkolok...
 
Fojtogat fekete keze.
Lefejtem magamról az átizzadt ruhát,
kicsit még harcolok vele.
Rövid szöveges üzenet az űrbe...
Kövek és földrögök gurulnak,
/hangos, tompa dobbanások/    
 
Ámen.
 
 
   
 
 
 
     Kiolvasó
 
Három pénz...
 
pénz, pénz,
sáros pénz.
 
-Mertél-e szeretni?
-Merészeltelek.
 
„Egy legyek,
csak egy veled.”
 
A vörheny lepjen el ha nem hiszed!
 
           
 
         
 
 
 
        
 
           Üzekedés
 
Bakkecske ballag büszkén,
bele a vakvilágba,
patácskájával hangosat dobbant.
 
-Hova-hova ily dölyfösen?
 
Miközben hosszasan mereng,
szakálla az a pár szál,
az égfele mered.
 
Ki merészelné zavarni őkelmét.
Most itt a világ közepe,
legalábbis imigyen képzeli.
 
A nő kit megtalál,
jaj,
ma megtöretik, ha ellenáll!
 
Hangzik messzire a vad csatakiáltás.
 
 
        
       
 
          Váltott gyerek
 
 
Egy téli reggelen, mikor a nap már rég felkelt.
Csupaszon, véresen bizony megszülettem nektek.
 
Kedvetekre, hiszen vártatok!?
 
Az ajtó nyitva résnyire, az éles fény messzire vetül,
A nehéz tusa után csend van.
 
Lopott tekintet...figyel ott kint a „fényhozó”.
A Gonosz vár zsákmányra éhesen, néz engemet.
 
-Ez itt az én fiam!- hazudja mindenkinek.
 
„A vénasszony jó nagyot kiköpött!”
 
A vak igyekezet mi vezet,
nehéz csapdába esett.
 
Ki erős és óvna nem lelem.
Kezemen súlyos bilincs, mi itt tart és már nem ereszt.
 
 
 
               
              A szövet
 
A nyitott ablakban elém tárul a nagy világ,
ellátni egész a kertkapuig...
Zsenge a nyár.
 
Verebek érkeznek hangosak, szerelmesek.
Nagy, végzetes csetepaték,
hullanak a kicsi tollak szanaszét.
 
Az erős és bátor, mint mindig diadalt arat.
Övé a jutalom, a Nő.
 
Súlyos damaszt palást,
mit majdan az Ítélő visel,
mibe a mintákat az akarat vaskézzel szövi be.
Íme, imigyen készül.
Pillanatról,
pillanatra.
          
 
 
      Ragaszkodás
 
Kitelik minden,
nagyra, terebélyesre nő a fa.
Jó szántunkból nem megyünk innen sehova
Harmadnapra mind feltámadunk,
bár meghalunk és eltemetnek.
Cibáljuk, harapjuk az emlőt,
hiába fáj neki, nem eresztjük.
Mindennél erősebb a vágy,
újra és újra nekikezdünk.
Látszólag tiszta lappal,
arcunkon ragyogó mosollyal.
 
 
 
      
              Arc
 
 
Hatalmas arc, mi oly ismerős,
hiszen tudom már,
álmomban sokszor kísért.
A telihold kérges képét látom,
újra és újra magam előtt.
Ha jól figyelsz rájössz,
ősanyánk ő.
Az a nő ki csak anya,
sosem szerető.
 
 
      
 
        Játék
 
Meghalni oly fennkölt dolog,
gondoljuk mi,
kik még itt vagyunk.
Beszélünk is róla jó sokat.
 
De vajon milyen a halál?
 
Csak lefekszünk szépen és úgy teszünk,
eljátsszuk a szerepünk,
semmi túlzás...csak elegánsan.
Talán lesz némi grimasz is.
 
De vajon milyen a halál?
 
Feküdni, koncentrálni, átélni... és kész!
Hallod, hogy ver a szíved,
persze mozdulatlan vagy,
a halál, ja az persze ilyen.
 
De vajon milyen a halál?
 
Egy ember meghalt,
nincs többé.
Hova lett, ki az előbb kérdezett?
A színfalak mögött... talán ott lehet.
 
De vajon milyen a halál?
 
 
 
 
       Mikor még...
 
Mikor még szép voltam,
belül ép és tökéletes,
és közel volt tested.
 
Elloptam tőled mindent,
minden mozdulatod,
szemed színét, illatod,
 
Csak magamnak akartam,
mint egy szédült uzsorás,
rejtegettem és titkon vigyáztam.
 
Mostanra a tükörben az az illető,
már egy öreg félnótás.
Tapintatosan elnézünk egymás mellett.
 
Szent Iván éjjelén,
a„tolvaj”kalap nélkül, hajadonfőtt áll,
fáradt keze az üres ládában kincseket már nem talál.
 
 
 
 
        Alkony
 
Nagy, sötét fenyő,
az alkonyi fényben.
Utamon idáig jutottam.
Belátni alant a völgybe.
Ott már győzött a sötétség,
mint egy gyermek,
lent egy bagoly sír.
A dicsfényben,
nekem háttal,
az angyalok nézik a meccset.