Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek II.

 

           Humusz

Hajadat bűzös szellő borzolja fel,
majd érzed körbenyal és megkóstol
a világ,
tagjaidat már szívja be
a mohó száj.
Mint átok,
reszelős nyelve rajtad megtapad
és szakít belőled egy falatot,
hogy egybe nyelje le.
Óriás gyomra mindent magába fogad
és elemészt.
S terem belőled általa új éltető humusz.
 
 
 
        Megvilágosodás


A hajnali kitettségben,
a halvány ibolyaszín horizonton még gyöngyszemként csillognak a megkésett éjszakai fények.
A nap metsző sugaraival felszakítja a türkizkék kárpitot,
mint éles sebészi-kések elvágják torkát a lomha szendergésnek.

Egy nagyító fókuszán az emelkedő nap sugarai felperzselik sajgó lelkemet.
Az egész hóbelevanc fáklyaként lángol bennem.

-Ég az ember!

Kiáltanék, de egykedvűen hagyom,
inkább még vetek a tűzre néhány felesleges kacatot.
A kis gyermek bennem, ki megmaradt, csillogó szemmel nézi a gyönyörű tüzet.


                 
 
 
 
          Szieszta

Mint a szívem,
ki két dobbanás között pihen.
Előre szaladok kicsit az időben és leülök ott a csillámló semmiben.
Várva, hogy útólérjen dúlva-fúlva a rohanó élet.



 
         A nagy rendező

A zárójelenetbe felvonult az egész világmindenség.
A Nagy rendező mosolyogva szemléli a tarka nyüzsgést.
Vannak szereplők kik milliárd évek óta jönnek,
hogy időben befussanak ebbe a képbe.
-Csapó! És tessék: 2012. 03. 02.
 
 
  
       
           Ripacs


A méhek mikor hírt hoznak a csodás rétekről, táncolnak, rezegtetik szárnyukat.
A többiek köré gyűlnek és látják összetett szemük előtt az illatos virágokat.
A szád mozog ezért magunk közé fogadtunk,
de érezzük ott bent az összekötözött,
megkínzott embert.
/ ki  reménykedik, tán valaki kimenti/
Kint pedig ez a ripacs izzad, feszeng,
mert érzi a játéka pocsék.

Mit hoztál nekünk ember?


           
         Gyár

Gyönyörű árnyas gyár,
több hektár parkosítva.
Bár az alkalmazottak kissé furcsák:
Nyüvek és bogarak,
de a munkájuk kifogástalan.
A test itt befektetés,
áldozat.
Szakrális és profán különös összhangban.
A lét és nemlét találkozik itt magas szinten.
A pap az első meós,
ki leválasztja a lelki tényezőt.
Átlépve a lenti gyáregységbe,
már csak az igazán értékes anyag marad.
Ezek a lények ám nem részrehajlók,
gazdag és szegény itt aztán valóban egyenlő.
Csak a jó munka szaga érződik már messziről.
 
 
 
 
 
       Az ügynök


Egy duplán titkos ügynök settenkedik, lappang köreinkben.
Mint azt sajtóforrásokból tudni lehet hatalmas leleplezésre készül, ami forradalmi módon fog hatni világunkra.
Ez a betolakodó fejébe vette, hogy bebizonyítja az emberiség egy álságos, képmutató hazugságba merült el egy ideje. Miközben látszólag  rengeteg embert ölnek meg naponta, és látszólag csont és bőr néger gyerekek heverésznek a sivatagban holmi keselyűk szeme láttára, felkínálva magukat evésre, úgymond haldokolnak, és mindenféle riadt, szenvedő emberi arcok látszanak a tévében, teli vérrel és kegyetlenséggel...
Közben ő kérem titokban behatolt otthonainkba és átkutatta szekrényeink fiókjait, feltörte a számítógép memóriákat, és döbbenetes dokumentumokat talált arról milyen életet él az átlagember valójában.
És kérem ezek a leleplező fotók pontosan az ellenkezőjét bizonyítják. Mi igazából csodálatos, teljes és tökéletesen boldog életet élünk itt mint az Olimposzi istenek, telve vidámsággal derűvel, bölcsességgel. És kérem ezek a fotók és videók nem hazudnak. Mosolygós arcok, életvidám társaság látszik mindeniken. Szinte azt mondhatnánk egy másik, szebb arc tekint ránk ebből a világból. Gyermekek boldogan kerékpároznak, öreg házaspárok sétálnak a tengerparton gondtalanul és integetnek nekünk. Egész családok kirándulnak a hegyekben és élvezettel nézik a gyönyörű tájat napszemüvegen át. Az idő pompás. Nincs betegség, nincs elmúlás. Ez itt maga a paradicsom.
Akkor miről beszélünk kérdezi ő? Hiszen mi arcátlanul félrevezetjük a világsajtót, a politikusokat, az egyházakat, nem is beszélve önmagunkról.
Nincs szükség semmi "újvilágra" meg ilyen és ehhez hasonló csalafintaságra, mi magunk vagyunk a kimeríthetetlen boldogságóceán, állítja nagyon bátran.
 /Csak félő olyan erős a negatív lobbi, hogy hamarosan kinyírják eme bátor és elszánt ügynököt,
bár ezt nem szabad mondani...töröl-töröl./
Mi sajnos még egy darabig élhetjük keserű és képmutató életünk, de ez így nem mehet tovább.
Mikor jön már a változás? Mikor élhetjük végre nyíltan is boldog életünk?
Fogjunk össze!
Terjed titokban, és buzdítanak egyre többen, ne hagyjuk magunkat, elég volt, hiszen mi mind istenek vagyunk.
 
 
 
       Dicsőség az életben


A hozzátartozók öltönyben,
lakkcipőben rugdosnak halálra,
hullatva őszinte könnyeket érted.
Kiáltva az égre micsoda gyalázat,
hogy így végezted.
Ők, kik hiszik, hogy az igazság vezeti a kezed.
Belül szent meggyőződéssel temetnek el,
hiszen nem volt más választásuk.



 
 
        Tavasz

A meleg párás levegőben
halovány fellegek állnak
a hegyek felett merengve.
Zsong, mozdul minden itt lent,
a kopasz fák, mint szentek
érintkeznek az éggel.
Lassan húzódik félre a függöny
és tárul szemünk elé az új szín.
A sosem volt tavasz.
A futótűz felperzseli a határt,
de gyorsan ellobban.
A tüze nem melegít senkit,
csak megriaszt embert és állatot.



          Téli rét


A mező még fakó, színtelen.
Csak itt-ott üt át a zöld a kopott szőnyegen.
A kéményből még kékes füst szivárog.
A hangok tompák, üresek,
a madarak, mint forgó dervisek
próbálják széttörni a ránk borult varázst.
A nap gyengéden ölel át minket,
de tüze még távoli, mint a remény.
Lent a föld alatt már pompázik a rét gazdagon,
csak mi még nem láthatjuk,
mert szemünk csukva van.
Még álmodunk.


     
               Szeretet

A nap szeret minket ugye anyu?
Mindenkit melegít ha jó, ha rossz.
Nem kérdezi mostál-e fogat,
elraktad-e a játékokat.
Ő csak néz minket és mosolyog.
A felhők olyanok mint te anyu,
tiszták, fehérek és kedvesek,
és csak úgy sétálnak le s föl az égen.
Aztán néha megharagszanak
és lesz belőle nagy baj,
villámlik, mennydörög.
Én akkor félek tőlük
feketék lesznek akár az ördögök.




     Az a távoli völgy

A szekér már lassan szétesik,
a lovak fáradtak, a kocsis részeges,
de megyünk a gödrös úton előre,
remélve a következő kanyarban
elénk tárul végre a virágos völgy,
ahol születtem.
Ott nem kell több ebéd,
mert minden egy lesz velem,
és ha ott leszek nem kell, hogy szeressetek.
 
 
 
         Tavasz


Nagy a nyüzsgés odalent,
a szenzorok szinte beégtek.
A fák, mint öreg postamesterek,
lassan csomagolják 
ki az ajánlott küldeményeket, 
a Leveleket,

Ott lenn áll a bál,
a lelkek nehéz gépekkel
zúzzák össze a követ.
Teszik magukévá
a természetet.
 
Az erős hajtások
áttörnek mindenen.
Az élet, elkap,
megragad,
mint vasmarok,
s többé nem ereszt.
 




      Liberalizmus

Most,
mikor a világot megszabadítjuk
a régi kötöttségektől.
Én,
ki eddig,
mint Bronzszobor
büszkén feszítettem a talapzaton,
és képviseltem mindenki számára
jól érthetően önmagam.
Egyszer csak,
azt éreztem, 
minden lassan,
mint az örvény mozogni kezd.

Addig-addig,
míg elszédültem,
“egy részeg kocsis,
ki a földre zuhan.”

A járókelők tanácstalanul néztek,
/mégse hívhatnak mentőt egy szoborhoz/
aztán tovább mentek.
A helyzet most reménytelen,
mit keres ez az egy-Én az emberek között.




 
          Álom

Mióta külön váltunk,
nem voltam a szobádban.
Most mikor itt állok,
csak nézem ezt a hatalmas 
aranyszín mennyezetet.
Míg várom, hogy bejöjjetek
próbálom igazítani
a sarkokon kicsit.
Hirtelen az egész a fejemre zuhan.
Most itt állok szégyenszemre,
és várom,
hogy megszabadítsatok.
Rémlik, az ablakban,
a gyenge fényben látszanak
a fehér fellegekben úszó hegyek,
mik úgy hiányoznak.


 
 
        Az 


Az akarat szent,
egyedül hiteles képe az énnek:
Mondják, az önzés viszi a világot tovább.
Ő a részeg kocsis, ki a hajnali fényben arra ébred,
hogy a kocsija tengelye eltörött,
a lovai szétszéledtek,
az első gondolata mégis az:
hogyan lehetne ő
újra kocsis,
ki büszkén a bakon ül
és az ostorával nagyot cserdít:
Gyí fakó!



       Kép

Vállaimon egy pillanatra megpihen a fény.
Örökké tartó kép.
Fölöttem, mint keselyű 
köröz a csend.



 
      Törékeny pillanat

Vannak ovális pillanatok,
mik az elnehezült térben
szabályos körnek látszanak.
Úgy érezzük ilyenkor 
az idő tökéletesen telik.



 
 
       Utazás

A távolságot, mint nehéz koffereket
leadom a poggyászmegőrzőbe,
a bilétát zsebre vágom,
és fütyörészve elindulok befelé,
önmagamba, az ismerős ösvényemen.



        Játszótér

Ülök a libikóka egyik gémjén,
elnehezülve a porban,
és várom, hogy velem szemben
leüljön végre álmaim asszonya.




 
       A sírunk

A föld alatt a gyökerek
jóízűen eszik a színeket
és termelnek belőle
porhanyós sötétséget.
Nekünk esendő lelkeknek,
hogy legyen hová megtérjünk,
ha végleg elunjuk
a küzdelmet.
 
        
 
 
           Tavasz
 
Ellepi meztelen lábamat hangtalan a zöldár.
Hoz magával csendes üzenetet,
onnan fentről a fellegekből.
 
Elébem teríti ajándékait.
Ringó virágokat,
miket a hegyekből ragadott el.
 
Szilaj természete mostanra megszelídült.
Gyengéden megmossa lábamat a vacsorához,
az „utolsóhoz”, mire mi emberek jobb ha folyton készülünk.
 
 
 
 
 
             A kerítés
 
 
A rozsdás drótkerítés szétfoszlott sok helyen.
A kígyó megunt bennünket mostanra már.
 
Látszik a csapás, min titokban visszajár az Édenkertbe,
hol hajdan oly jól mulatott és élte fénykorát.
 
 
 
 
 
       
 
          
 
 
 
 
          Lenyűgözve
 
Elvásott képek lepik el kertjeink,
mint pernye ereszkednek beterítve mindent mi létezik.
 
A Nagy Világégés, mi bennünk már régen megfogant, íme szórja megrázó képeit.
Mint lenyűgözött barmok bambán kérőzve nézzük, mint készítik el vesztőhelyünk.
          
 
 
 
          
 
 
           Látszat „szerelem”
 
Szememen kellemes illatú kendő hályog helyett.
Botorkálok eltévedve köztetek, mint egy világtalan.
A látszat?!...miből e kendő készült alattomos dolog,
orrodnál fogva vezet, ez egy született vaknál,
mint mi emberek végzetes lehet.
 
 
 
              Belső pusmogás
 
 
Hideg van,                   Bensőm éget mint a parázs,                  A szobám égszínkék
                fázom egyedül                              fájdalmas ébredés
pedig a nap tűz.           Kinn hűvös alkony.                                Hajnali madárcsicsergés.
 
 
 
 
 
      
 
      Éjszakai gyötrődés
 
 
Két fekete madár ül kinn.
A bíborszín sötétség csendes,
 
mellettem papírosba csomagolt kiskatonák.
 
Egy kései halovány gyertyaláng.
Tenyeremben barackíz eladó leány,
 
Fésülködöm az erkélyen a telihold világánál.
 
 
 
 
 
            
 
          Fals hang /időjárás/
 
 
Hamuszürke felhők súrolják az alacsony eget, itt vannak a fagyos szentek.
Mostanában gyakran harsan fals hang, keverednek a szólamok.
A kórista lányok meg csak pirulnak,
hiába integet a karnagy.
           Disznóvágás
 
 
Mit őrzöl magadban titokban, óvod széltől fagytól,
majd odaadod valakinek kérés nélkül, önként.
„Leölöd a hízott disznót karácsonyra”.
 
Mert feláldoznánk mi legértékesebb azt is,
végre kusza vágyaink teljesüljenek.
Ennek nevet is adtunk: Isten.
 
Majd sajnálkozunk és értetlenkedünk,
mikor tartjuk a kést gyermekünk nyakán,
és persze nem szól senki: -ott az a kos te főokos!
 
 
 
       Lehallgatás
 
 
Lehallgatom saját magam,
folyamatos megfigyelés alatt vagyok
Joggal kérdezem: vajon mi vezeti kezem?
A megbízó személyét sűrű homály fedi.
 
A szálak egész a teremtésig vezetnek,
ebben az életben rálelni ki ő talán lehetetlen.
Az akták miket keresek örökre titkosítva vannak,
kell egy Hacker ki a tűzfalat áttöri.