Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek I.

 

Szabó Laci versek
 
 
Nyelem, nyelem ezt a termetes
varangyot, az istenre esküszöm,
de a lába csak ott kandikál,
és a végén mindig visszajön,
hiába minden igyekezet.
 
Sajnos nem volt nálam a szemüvegem,
s látom nem látok rendesen.

A varangy az nem én vagyok, szinte biztos...
bár ki tudja?
Ezt abból gondolom, hogy én akarnám lenyelni,
de ez sem biztos.

Csak jön vissza...
Ez a biztos.

Idegen nekem ez a nyers étek.
S ha kiköpöm, mivel lesz a helyzet jobb?

Nem tudom igazán magamévá tenni,
mert ennek a varangynak a lába csak mozog...

Igen friss a lelkem, s erőst brekeg is itt nekem,
pedig mondtam már sokszor:
-Csend legyen!

De ez nem hallgat rám, élni akar,
mint minden mi létre jött a világban.
S gondolja neki is jutott ám annyi,
mint bárki másnak.
 
 
 
           Emlék
 
 
Idővel oly közel kerül a sötétség a világossághoz,
hogy többé már nem lehet őket szétválasztani.
Fű és tarka virágok lepik el a hajdan volt mezsgyét.
Emléküket csak egy korhadt kereszt őrzi,
rajta a nevem díszeleg.



 
              Kert

Levizelem ezt a fát jelezve nektek,
ne közelítsetek,
mert itt kezdődik a kertem,
ahol tenyeremben elférnek hajdan volt összes álmaim.



 
         Szerelem

 
Vakító fényben, tavaszi szélben
a lepedő haragosan lobog.
Rajta kicsinyke folt,
mi a boldogságból még maradt.




         Óriáskígyó

Mint óriáskígyó nyeli el szemem a világot.
Még hallani riadt szívének dobogását egy darabig.

 
 
 
         Történelmi tabló

Meztelen férfiak állnak a tenger partján sosem látott hajókra várva.
A fák között pajkos leánykák kicsiny kezeikkel
szemérmüket próbálják takarni.
Ezen már nem szükséges változtatni!
Gyermekek érkeznek nagyon messziről,
szakadatlan.



            Ádám és Éva

Egy ügyes vállalkozó megvette és kivágta tavaly az Édenkertet.
Most ott áll térdig érő bozótosban Ádám és Éva.
Gondolataik pőrén maradtak, nincs mit titkoljanak Isten elől.
Kicsinek látszanak és nagyon emberinek,
szeressük őket hátha megmenekülünk.


       
 
          Lélek

Kisüt a nap.
Elborít mindent az aranyfény.
A csendben ül itt belül egy rozsdaszín madár,
azt képzeli sosem látta még a tavaszt.
Talán egyszer fölrepül.


 
                 Vágyak

A tigris,
ami itt belül bömbölt,
és rontott a rácsoknak szakadatlan.
Végre megbékélt, a bundáját nyalja és jámbor szemeivel rátok tekint emberek.
De vigyázzatok ne merészeljétek őt
szabadon engedni!



 
            Jelenkor


Arcán elmázolódott a festék.
Szeme az égre mered.
A férfiak karját elhagyta az erő.
A madarak nem félnek többé tőlünk.
Köröznek fölöttünk hangtalan.
Az EMBER teste újra étek lesz.
Isteneink a bor helyett a vért kívánják.

Jaj nekünk!

 
 
          Nő


Félig leégett cigaretta a szájában,
a füstöt a szemembe fújja,
sáros a cipője,
az orra csepeg,
belül a világ omlik éppen össze,
de ő mosolyog.
Biztos a győzelmében.
A nő mindent túlél, csak legyen egy férfi
ki ezt neki elhiszi.


         
           Hajléktalan

Közelebb húzom magamhoz az eget,
betakarom fázó lábamat vele.
Éhes vagyok felfalnék bármit.
Hiába minden, a világ én vagyok,
nincs benne más csak azonosság,
az éhség is én vagyok.



        Hold

Az intelmek ellenére
újjal mutogatok a holdra.
Várom, hogy felkorbácsolja
bennem a tengert
vad hullámaival elmosson
végre mindent.


 
       Szivárvány

Egy felhőnyi könnycsepp
bontja színeire a napfényt,
kicsi lány átszalad a pocsolyán
sok-sok buborék.
Szövetségünk töretlen és
örökre megmarad
-ugye istenem?
 
 
 
        Ötven éves lettem...

Egy gonosz varázsló megátkozott, már ötven éve tart az igézet.
Egy ablakban állok egyedül, és pauszpapírra másolom a tegnapot.
Igyekszem mindent pontosan rögzíteni,
hogy a mai nap tökéletes legyen.

Arcomat éjfeketére és rikító sárgára festem.

Ti jól ismeritek e színeket, kerültök is, mint az idegent.
Nem ajándék az ötven év, egyre nehezedő teher vállaimon.

Íme az ember! Talán isten fia... Ítéljetek!
  
 
 
     Ígéret

Körmöm és hajam
nő szakadatlan,
mint lávafolyam
tör át mindenen.

A tűz bennem a
Nap.

A testem itt terem
anyám boldog
öledben.

Zálogba kapom őt
ígéretért cserébe,
hogy jó leszek.

E csendes esti csók
bélyege ég bőrömön
örökre.



             Aréna

Az idősödő gladiátort urai odavetették martalékul.
Becsülettel küzd, ellenfele a porban várja a halált.
A császár kezével jelzi vért kíván.

Csend van.

Ő leeresztett kézzel nézi urát,
hosszú a várakozás.
Majd középső  úját feltartva beint,
mutatván:

-Nem!

A császár arca duzzadt vörös lesz,
szeme kimered,
számár a világ most véget ért,
holtan a földre rogy.

Az arénában nincs kegyelem,
ez ősi szabály.
 
 
        Én

E vad buja világ megkíván,
apád álmában már lát,
szőke kisfiú vagy.
Anyád hűs hegyi tó
magába fogad.

Majd sebek és vér, sok-sok vér és érzed, hogy fáj.

Még nem tudod, milyen ha egy hegyoldal indul meg veled,
mert nem félsz.
Tested könnyű páraként a magas égbe száll,
fodros felhő leszel és boldogan táplálod a csendes forrásokat.
Mint halacska villan hátad a hegyi patakban, de már virág vagy és egyszerre
méhecske a reggeli fényben.

De jaj!

A tükörben egyszer,
megmutatják képmásodat, mikor mozdulsz ő is mozdul, elfutnál de már nem ereszt.
Látod csak ember vagy, a mindenség elveszett.


          Depresszió


Szobádban egy termetes angyal ül,
még így is feje a plafonig ér,
tollai kissé kopottak,
körmei alatt piszok,
lábán egy hatalmas barna cipő.

Egy piros, nyeles edényből ép
lelket önt beléd.

Az ördög is itt van ám...

Egy nagy karosszékben ül,
termete inkább filigrán.
Ápolt fekete haja olajtól csillog,
csíkos öltönyt visel,
gomblyukában egy szál gyöngyvirág.
Éppen megható dalt énekel az elmúlásról
és közben óvatosan méregeti a kollégát.
 
 
Valamit mormolsz magad elé,
talán megátkozol.
Arcodon mászik egy zöld bogár,
nem értem miért nem zavarod el.

Intelek!
Vigyázz nem ismerjük már a jeleket.
Az emberekben nincs több hely,
színültig teltek gyűlölettel.

Nem tudok a szemedbe nézni,
nem nézel rám.
A titkok kitudódnak,
a szeretet csak ócska ámítás!
 
Menekülj innen, rám ne várj!


       
 
 
 
Elvtárs

Az a biztos,
hogy ne pofázz!
Aranybogár, mi mind szeretünk téged,
csak a javadat akarjuk.
Intézzük az életedet,
és nem kérünk cserébe semmit csak,
hogy ne pofázz!
Nekem te a testvérem vagy,
gyermekeid az én gyermekeim.,
megteszünk érted mindent,
csak az a helyzet,
hogy féltünk.
Mert látjuk, hogy gyenge vagy,
ha megkérdeznek,
hogy mi van?
Mit mondasz?

Érted-e, hogy mi van?
Az van,
hogy nem lehet pofázni,
mert nincs semmi,
ami lehetne
az nem rád tartozik.
Ezért féltünk,
mert az emberek szeretnek fecsegni.
Neked csak arról szabad beszélni
ami  van.
És mi van?
Nincs semmi!
Érted öreg pajtás?



 
          Vasárnap

Felhők rohannak az égen diadalmasan,
vasárnap van az úr napja.
Hideg harmónia és csend,
hallani az óra ketyegést.

Nem szeretem látni a lüktető ereket,
bár pompás látvány,
felidézi az elmúlást.

Ez a fény mit látsz többé vissza nem tér,
egyszeri és megismételhetetlen,
mégis örök és emberi,
mert csak mi tudjuk igazán értékelni.



              Fa

A fák nem nőnek az égig,
és mégis,
mi tudjuk oly közeli az ég.
A fa nem érdeklődik,
csendben nő,
és nem zavarja,
hogy nem értjük
az ő hitét.
Zaklatott gondolatok
és rikácsolás
nélkül leélni egy életet,
szent dolog.

 
 
 
          Jelen

Két lépésre tőlem kezdődik a jelen.
Csak két apró lépés,
de ezt megtenni lehetetlen!
Mi mind lemaradunk,
mert azt képzeljük,
ami most van az elérhetetlen.
 
 
 
 
        Ez... én!

Szemem,
szám,
mozdulataim,
egy marék kavics.
Szétszórom őket boldogan.
Vissza se nézek többé.
Könnyeim végleg elapadtak,
nem maradt más csak néhány gramm só,
amit az örökké fújó szél
a szemetekbe szór,
 
majdan...



          Taigetosz

A borszínű ég alatt,
csak néhány szélfútta fűcsomó.
Önként állok a meredély szélén.
Gondolatban búcsúzom
mindentől, mit valaha szerettem.

Ekkor megjelenik egy ember,
ki egy hatalmas, üres
könyves szekrényt cipel,
s készül levetni innen.

Ránézek mosolyogva:
-Segítek neked testvér
megszabadulni
mi számodra már fölösleges.
-Azt hiszem talán ráérek még
bevégezni röpke életem.

Aztán néhány ezer évig
álltam még ott boldogan,
hiszen befejezni,
mit elkezdtél,
bármikor lehet.



     Szeretnék ember lenni!

Életem,
mint hatalmas
homokszem nehezedik a sivatagra.
Társakat remélek, kik között
elvegyülhetek.



    Aluljáró

Zsebre tett kézzel
körebe állnak vágyaim.
Elszántak mérgesek.
Érzem nyomban
széttépnének
ha lenne kit.



      Ne ölj!

Köldök alatt az öl,
rejtélyes női üzenet.
 
 
 
           Elvágyódás



Poros utca a külvárosban,
hajléktalanok vagyunk és fekszünk barátommal az utca két oldalán,
szemközt egymással.

Este felé jár az idő.
Váratlanul rám szól: -Nézd a falon valami írás jelent meg feletted.
És valóban már látom is, de ismeretlenek a betűk.
Ahogy jobban megnézem néhány centis, hajlott hátú öreg halad bottal a betűk élén.
Mögötte egy különös meztelen csiga araszol.

Fény ered a betűkből.

Felkelek, és újaim közé veszem a csigát, nyálkás a bőre.
Hallom a csendben valaki közelít, egy öreg házaspár ballag hazafelé.
Kérdem őket mi ez a jelenés?
Leteszem a csigát a sarokba.
Az öreg botjával piszkálja, az meg mind változik.
Végül egy aprócska katona tiszt marad, vaskereszttel a nyakában.
Az öreg meséli ebben a házban lőtte főbe magát a tiszt.

Hirtelen egy sziget ábrándja merül fel emlékezetemben.
Bár kopár minden, de az emlékek jók.
Valaha jártam ott, vagy most is ott élek.
Az írás nekem szól.
Bevésem agyamba, értelmét nem tudom.
De a világ változik, egyszer az elejére jutunk és a helyére kerül bennem minden.




       Emberiség
 
Ne szegd le fejed testvér!
Amint az izzót kicseréled, szobád fénybe borul.
Körötted 7 milliárd ember feszülten figyel.
Pont elférnek.
Testedet eltévedt erek hálózzák be,
de érzed leheletüket.

Várakoznak.

Ne szegd le fejed testvér, hiszen szabad vagy.
Kitéve vad vágyaknak,
követhetsz hűs hegyi ösvényt.
Belülről remegő izgalommal
várhatod a beteljesülést.




Zöld fények vesznek köröl

Kit isten képére formált
két lábra áll,
karját kitárva
feszületet formáz.
Íme a mindenség közepe,
az Eredő.



     
          India

Sárga ruhában emberek
beszélnek a szélben,
lobog a vászon.
Oly közeli minden,
jó volna lefesteni őket.
A sárgákat,
mik,
mint hullámok
áthatolnak testemen.


     
 
        Átok

Árnyas kertekben kóborlunk
elveszve millió évek óta.
Elárvult vadcsapásokon
megállunk szeretkezni néha,
de nem rontanak ránk az állatok.
Egyedül vagyunk nagyon,
és gyermekünk nem születik soha.




      Délutáni álom


Az asztalon súlyos damaszt abrosz.
Kezemben ezüst evőeszközökkel ízekre vágom életem.
Halk zene mellett, nyakamban fehér szalvétával emésztem ünnepi ebédem,
várva a délutáni álmot,
mi tán csodálatos képekkel halmoz el.
 
 
 
         
 
          Ring


Ha a kesztyűt felhúztad védtelen vagy,
bárki megüthet.
Itt csak győzni szabad.
Nem a szeretet vezeti kezedet,
ellenfél vagy.



   
         Az első légy

A hó elolvadt kisütött a nap,
mindenhol édeskés szag.
Egy légy rám száll,
én vagyok az első zsákmány.
Mert az élet hatalmas,
mint vérszomjas vadállat győzni akar.

Ha ölni képtelen vagy
hagyd, hogy felzabáljanak.

A LEGYEK.



      A párhuzamosok

A vonal sok-sok pont,
mi történik veled
kirajzol egy görbét.
Fehér felhők úsznak az égen hangtalan.
De vannak a párhuzamosok,
kit szeretsz a végtelenben egyszer eléred,
és a két görbe összeolvad,
ott, túl a horizonton.


 
     Legyőztük a természetet

A galambok vérszomjas vadállatok,
megtanítja őket a város mindent felzabálni.
ÉLNI.
Hisz ki fejét felüti ebben a világban,
foggal, karommal jön és fosztogat.
Elveszi a másét ha teheti.
Ez büszke sorsunk, elhívott lovagok vagyunk,
hátunkon a kereszt.
Kezünkben kardal bárkit legyilkolunk.
A végzetünk saját természetünk,
mert a kard majdan ellenünk fordul.



     
 
 
          Kannibálok

Nincs rajtam a jel,
kiveti hálóját rám a világ.
Látják nem tartozom senkihez, semmihez.
Mint értéktelen hulladékot
elhurcolhatnak bűntelen, hogy belefőzzenek levesükbe.
Majd cinkosan egymásra kacsintanak:
-érzed a különleges aromát?
Mi mindent összegyűjtött ez testében
ötven év alatt.



   
 
             Paradoxon

Bátran egyre közelebb merészkedsz a halálhoz,
a távolságot ügyesen felezed,
de míg testben létezel el nem érheted.
Az ott túl egy más világ, nem vihetsz magaddal
semmit mi hitvány és silány.



            A kapu


Amint beérsz van a kapunál a vám,
A városba be nem jutsz,
csak ha álmaid egy részét elkobozzák.
Ez az adó, mit beszednek kíméletlen.
Lelkedben feles szeretettel
kóborolni itt lehetetlen.



       
 
      A szégyentelen

Az ég mélykék kartonján körbe vágja
szemem a házak körvonalát.
Kicsi felhők ölelik a templom tornyát.
Egy utca kúszik be ott a városba szégyentelen.
Rajta megyek tovább,
követve sorsom és végzetem.
Mi eltemet és megóv ott benn,
a pokol és a mennyország.




              Pénz


Az elvárt haszonnal szemükben fény helyett,
mint elektromos hullám jönnek az emberek, velem szembe az utcán.
A feszültség átjárja testemet, letaglóz, nem kegyelmez e szellem.
Az ellenállás lehetetlen, a gerillák már mind kihaltak.
Az ERŐMŰ egyre hatékonyabb, elektronjaira tépi szét a világot az indulat.