Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Igaz mese

 A bolond és a király

/mese/

Az ablak előtt állt, kicsi ujjaival a párás üvegre ábrákat rajzolt. Az anyja az ágy szélén ült, neki

háttal és hangtalanul zokogott. Kinn nagyon hideg volt, havazott, tüzek égtek mindenfelé a

messzeségben. Odatérdelt az ágy szélére, nyújtotta kezét anyja felé, nedves ujjai már majdnem a

hátához értek, az utolsó pillanatban visszahúzta kezét és beült a félhomályban a sarokba. Fojtott

hangon férfiak beszéltek a folyosón, majd hatalmas reccsenéssel bezúzták az ajtót. A katonák

röhögve betódultak a szobába, látszott rajtuk, hogy nagyon részegek. Anyja felpattant, kezében kés

villant, nekirontott a legközelebb állónak, az a hasához kapott és összerogyott. A többiek, mint a

vadállatok, leteperték a földre, ruháit széttépték és meggyalázták a fia szeme láttára.

A fiú csak állt és nézte az őrjöngő katonákat és hangosan nevetni kezdett.

Mintha villám sújtott volna közéjük, elcsendesedtek és mind a gyermeket nézték, majd rémült

arccal kirohantak a teremből.

Anyja belehalt a gyalázatba. Ő sokáig ott ült mellette és nézte elszürkült arcát. Majd emberek jöttek

és rangjához illően eltemették.

Nehéz idők következtek, a tartomány forrongott, állandó harcok kezdődtek mindenfelé. Teljesen

egyedül maradt. Elterjedt róla, hogy bűbájos, megszállta az ördög, a gyermekek sokszor megverték,

kővel dobálták. Az emberek kerülték, félelmükben és lelkiismeret furdalásukban enni adtak neki.

Sosem védekezett, tűrte a verést, az ételt elfogadta és nevetett mindenen.

Évek teltek el így, vándorolt soha meg nem állt hosszabb időre sehol. Temetőkben lakott,

elhagyatott kriptákban húzta meg magát, a történtek óta senkivel sem beszélt.

Tizenöt éves lehetett, ült egyedül az esti szürkületben és érezte belehal a némaságba. Elindult

végleg elkeseredve a sötétben neki a vakvilágnak, keresztülgázolva a tüskés bozótoson.

Egy megáradt folyó partján állt, a másik oldalon egy hölgy díszes ruhában, felemelt szoknyával

igyekezett lefelé a vízhez, mint egy óvatos őzgida. Ő csak nézte merengve szája szélén kaján

vigyorral. A hölgy, ahogy felnézett, tekintetük találkozott, de abban a pillanatban megcsúszott és

zsupsz bele a rohanó zavaros vízbe. Természetesen rögtön a folyóba vetette magát, lassan elérte a

rémült nő karját, ruháját megragadva a part felé próbált tempózni. Már egészen közel voltak, a nő

elkapott egy ágat és megkapaszkodott, de őt vitte tovább a megvadult folyó.

Hamarosan minden ereje elfogyott, örvénybe került és eltűnt a víz alatt, érezte itt a vég.

Titokzatos helyen találta magát, egy régi alacsony és szűk szoba volt egészen fából, mindent vastag

megsárgult festék borított. A gyér világításnál csak érezte, hogy sehol egy ablak, sehol ajtó. Ahogy

lépett,  lába alatt reccsent a régi padló, nem volt egyedül, a fordulónál díszes, szépen faragott

karosszékben ült egy nő, kortalannak tűnt, nemes arcán finom mosoly bujkált, mintha az idők

kezdete óta várakozna itt a félhomályban, talán pont rá.

Próbált mellette elmenni, hogy ne érjen hozzá. Ahogy nagy nehezen oldalazva a nő mellett elhaladt,

elé tárult a forduló után a szoba másik része, de sajnos ott sem látott ablakot és ajtót.

Megfordult és kényszeredetten, torkát köszörülve végre megszólalt:

-          Bocsánat a tiszteletlenségemért, de meg tudná mondani hol van a kijárat?

Hosszas véget nem érő csend következett. Majd nagy sokára a nő csodálatosan csengő hangon,

mosolyogva ennyit mondott:

-A kijárat benned van fiam.

Abban a pillanatban egy ismeretlen helyen találta magát, hatalmas épület, szinte csak üvegből,

beláthatatlan terek lefelé és fölfelé, sok-sok ember igyekezett valahová, ruhájuk teljesen ismeretlen

volt számára, mintha egy felbolydult hangyabolyba csöppent volna.

Az üvegtáblán nézte tükörképét és legnagyobb döbbenetére az ajtón az a bizonyos hölgy lépett be

akit kimentett a folyóból. Kimért tekintettel haladt el mellette, mintha nem is látná, válluk szinte

összeért. Megfordult és nézett utána hosszasan míg elnyelte a tömeg.

Mikor fölébredt rájött, hogy ez csak egy tovatűnő álom. Hajnal volt. Egy elbűvölő kanyargós folyó

partján a párás reggeli fényben arra eszmélt, hogy mióta útjára indult még soha sem volt beteg.

Most remegett, védtelennek és elesettnek érezte magát, gyomra forgolódott és okádni kezdett.

Hosszasan ömlött belőle a zavaros zöldessárga lé, majd hanyatt dőlt és zihálva az eget kezdte nézni,

a felhőket, miket még sose látott így. Csak arra tudott gondolni nagyon szeretne még élni, hogy

minden, mi körülveszi, tökéletesen illeszkedik mindenhez, az élet maga a harmónia.

Beszélni szeretne az emberekhez, elmondani nekik, hogy milyen fontos dologra jött rá.

Majd elaludt ismét a simogató napsütésben. Hosszú és mély álomba merült végre.

Délután volt már mikor magához tért kábán. Mintha darázs csípte volna meg fölugrott, egy arcot

látott homályosan, egy fiatal lány nézett rá kíváncsian. Mikor tekintetük találkozott furcsán érezte

magát, pont olyan volt a lány, mint az kivel álmában találkozott. Mintha emelkedne fel a levegőbe,

keze lába könnyű lett, minden puha és légies. Hangosan mintha csiklandoznák nevetni kezdett, a

lány nézte csodálkozva, nem kérdezett semmit, nem futott el, először csak mosolygott majd ő is

nevetni kezdett.

-Hát te vagy az kiről az emberek beszélnek?

Néztek egymás szemébe.

-Tudod-e, hogy égre-földre keresnek a király emberei? Azt mondták a bölcsek csak te mentheted

meg az életét, búskomorságba esett, csak mormol magában és az udvaron járkál egész áldott nap,

azt mondják.

A lány megfogta a kezét és magával vitte. Hosszasan mentek lefelé a folyó mentén. Őzek és

szarvasok figyelték kíváncsian léptüket. Esteledett mikorra a királyi várhoz értek. Mindenfelé

fáklyák égtek. A katonák lándzsájukat összezárva jelezték, nem mehetnek tovább. Ő nevetni kezdett

hangosan, mélyen a szívéből. A katonák riadtan nézték és leeresztették fegyverüket. Beléptek a

kapun. Csend volt.  Egy alakot láttak a szürkületben az udvaron egyedül, mintha magában beszélne,

néha kezeit az ég felé emelte. Leültek egy padra és várakoztak.

Az alak észrevette őket és odajött.

-Én a király...vagyok... mit kerestek itt... hogyan jutottatok be a váramba? - kérdezte remegő hangon.

-Királyom, elhoztam hozzád kit keresel.- mondta a lány illedelmesen meghajolva.

-De hiszen ez egy egyszerű koldus, szakadt ruhában...távozzatok!

Az ifjú hahotázni kezdett. Az ablakon kihajolva többen kíváncsian nézték a rendkívüli eseményt, a

szakácsnő és kísérete kijött az épületből, vajon mi lesz ebből.

-Ha nem mondod meg azonnal mi olyan vicces, felnégyeltetlek, karóba húzatlak, olajban hosszasan

süttetlek te szerencsétlen!

Ő csak nevetett tovább.

-Katonák ide azonnal, tömlöcbe vele!

Futottak a katonák, de mikor látták a nevető ifjút, nem mertek a közelébe menni.

-Nem hallottátok a parancsom, ti szerencsétlenek ez csak egy eszelős őrült, nem árthat nektek!

Nem látjátok, hogy egyedül van és nincs fegyvere, na gyerünk vigyétek innen, látni sem akarom!

A katonák nem mozdultak ő pedig egyre hangosabban nevetett. A személyzet lassan visszavonult,

mindenki ment a dolgára. Nem akarták tovább nézni ezt a gyalázatot.

Csend lett, kínos hosszan tartó csend. Már ő sem nevetett. Visszaemlékezett arra, mikor egyedül

volt és tudta hogy senki sem hallja, ordított magában, ordított a fáknak a hegyeknek, de emberhez

nem szólt azóta sem. Most itt volt az ideje, hogy végre beszéljen. A király továbbra is ott állt,

leeresztett kézzel, üveges tekintettel meredt a semmibe.

-Királyom.

Szólalt meg az ifjú, kissé rekedt hangon

-Te mindenek ura vagy itt a földön, kezedben az emberek élete, csak annak nem vagy ura mi a

fejedben van. Fontold meg mit most mondok, mi volt már nincs, csak az van, mit most körötted látsz

és semmi más.

-Hallgass te... te szégyentelen!

-Királyom életem a kezedben van, megölethetsz ha úgy gondolod.

-Te... gyalázatos azt mered mondani, hogy nem félsz a haláltól?

-Csak az van mi most történik, ha kedved tartja hát rajta, öless meg!

-Mit merészelsz? Ki vagy te, hogy így beszélsz?

-Én vagyok a bolond, és te vagy a király és nincs ennél nagyobb boldogság.

-Mit...mit merészelsz?

-Ha hiszel nekem meggyógyulsz és elmúlik bajod mindörökre, de ne feledd, te vagy a király!

A király érezte menten szétrobban, de nem szólt többet, elvonult.

Telt múlt az idő, az ifjú ott ragadt a várban igazi udvari bolond vált belőle, valódi „fityegős” bolond

sipkával. Hozzászólni senki sem mert, a katonák messzire elkerülték. Az udvari népek lassan

elfogadták, jó dolga volt, hiányt nem szenvedett semmiben.

A király is lassan megbékélt, végre kezébe vette a kormányzást, rendet tett birodalmában, visszatért

minden a régi kerékvágásba, abbamaradtak a véres csetepaték, az emberek fellélegezhettek végre.

Egy szép verőfényes napon a bolond ép a klozeton ült letolt gatyával és vígan hajkurászta a

legyeket, a király félszemmel oda pillantott és elmerengett, vajon mi lehet az mi bennük közös,

valójában ki ez a bolond?

-Nem tudhatod királyom honnan jövünk és hová tartunk, te most a Bolond vagy mert ezen töröd a

fejed, és én vagyok a Király ki trónján ül és ítélkezik mindeneken.

Szólt ki a klozetból a bolond és nevetett.