Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egyéb írások

 A visszatérő álom

 

          Lélek az útvesztőben.

 

Az út porába lábait lassan leeresztette, egyszer csak itt termett a lélek, visszatekintett és nem látott egyebet mint ködöt messze-messze mindenfele.

Előre ismerte már az időt, barátok voltak ők, biccentett udvariasan és útjára indult egyedül.

Csak képek beszéltek hozzá idegenségét a világnak, hogy feloldják

Egy mezőn visz az út tovább, fenyegető szürke minden, a fű miben gázol, buja vad álom. Hallhatatlan hangok borulnak elébe léptei nyomán, egyedül van, nincs kit szólítson. Ott a messzeségben egy pontban sűrűsödik össze minden, de a robbanás nem látszik innen.

Az első idők összemosódnak, ott egyszerre hajtott ki milliárd virág, vadul örvénylettek a csillagok és az élet. Erős és fiatal volt akkor még minden.

 

           Lett nappal és éj.

 

Halovány puha körvonalak, folytonos gyenge szellő, heves meleg esők felhők nélkül, csillogó kék ég, lenn egészen mélyen gyermek fellegek futnak versenyt. Magasan az égben lakik ki árasztja magából a fényt, ismerős boldogság pihen mindenen, megfogható mint egy pillangó, rajta kiismerhetetlen örvénylő minta.

 

          Az emlékezet.

 

Rettegtem elaludni, mert újra és újra rám tört egy  visszatérőálom, zuhanás a végtelen testetlen űrön  át egyedül. Végére sosem értem a száguldásnak, elragadott mint a több napos ivás, akár egy révület, olyan mint valami korai beavatás.

 

          Helyszíni szemle.

 

Alacsony zöld kapu, magas tapasztott sárga falak a szűk zsákutca végén keresztben. Fölötte átlátni nem lehet, remélte ki hajdan emelte. Uralkodik az okkersárga, mindent áthat a világban a húggyal festett föld színe.

Bent egy erdei szellem lakik, az egyik keze helyén vaskampó, azt mondják mások valójában vasutas ő,

 / lehet, nem is ez a fontos/

Felesége ki-kinéz onnan bentről a falakon keresztül. Az egy más világ, kicsiny bútorok, kicsi asztal kicsi szék, ők még gyermekek, játékot játszanak, úgy mondják: -Élet!

Fel sose nőnek. Ketten vannak mint az emberpár, kicsike Ádám kicsike Éva csak már öregek és ráncosak. Suttognak, beszédüket senki sem érti, csak a szájuk mozog, mormolnak folyton, az asszony tud valamit de sose mondja meg urának. Néha kiülnek a napra a fonott székbe, köröttük  őseredeti  virágok nőnek, rajtuk darazsak harcolnak veszettül. Néha elszáll egy óriás bogár, remeg a levegő ilyenkor, mint a nagy földrengés után. Ott benn a falakon belül csak hűvös félhomály, mint egy elszabadult napóra árnyékuk köröttük fut körbe-körbe.

Kinn talán levegőt sem vehetnének, jó, hogy benn rekedtek, ha előjönnek félnek, mint fénytől elvakult földalatti lények. A Zöld kapu sohasem nyílik, nem szabad neki, ezt tudja mindenki, a sok szomszéd mind vigyázza, résen van figyeli.

 

 

 

            A szomszédok.

 

Azok meg mindenféle lények, van köztük magas részeges asszony kinek a keze folyton reszket egy elkopott fának dőlve állva vizel és hatalmasra nő mint az eső áztatta trópusi dzsungel, arca bebújt valami olajos foszlott paraván mögé és még senki se látta meztelen. A férje folyton fekszik, ő is hatalmasra képes nőni de most kicsi marad, fekszik mert részeg, barna bársony nadrágjából úgy folyik a húgy mint enyhet adó eső, táplálva a gyomokat, mik kiirthatatlanul naponta újra nőnek az utcát eltorlaszolva mint a hajdan volt háború itt ragadt emléke.

 

           Kertjeink termő lugasok.

 

Kertek, bennük sok állat lakik, éhesek  morognak marakodnak folyton, mostanra  már elfelejtették miért.

Kakasok büszkén mellüket kimeresztve énekelnek, torkukon kések.

/az érc színű tollakon  fenik a háziak őket folyton nagyon élesre/

Asszonyok kendővel fejükön bújnak minden mögé, a kakastól félnek.

/ tudják majd nekik kell levágni/

Az igazi Ősbűn mibe ők folyton esnek, de a kakasok hagyják magukat,  büszkén mennek a halálba a kendős asszonyokért, kik szeretik őket régtől.

A férfiak a disznókat simogatják, fölük tövét vakarják, azt akarják hatalmasra nőjenek, legyenek  nagyobbak a holdnál, hogy aztán jó levágják őket.

Kaján mosollyal, hisz a férfiak az erősebbek úgy is...gondolják.

Nem rég még csemete fák, mik hirtelen kicsire nőttek, mint a japán bonszai és a napon nagyon lebarnultak, harcolnak a fényért. Gyümölcseik édesek de nem ehetők, gyerekek meg csak nőnek formátlanra,

 /kezeik  rövidek maradnak/

Így rájuk fel sose másznak, de mind kettő örül, könnyebb így a világnak, nem tenni akar mindenki, ismerik az utat, min a királyok járnak.

 

            A tükör, miben leképződik a világ.

 

/Apám borotválkozik, nézi magát a tükörben, amint a pamaccsal a habot veri, az felúszik az égre, kicsiny bárányfellegek lesznek, az ég ultramarinkék, rajta rojtos csipkék. Van egy négyzetméteres kertem, benne nő egy szál virág, földje bőven termő humusz még az édenkertből való. Folyton nézem, fejét lehajtja a harmatos gyönyörűség.

Sosem láttam még a tavaszt így.

/két éves ha vagyok/... mellbe vág e harsány világ/

 

            A mítoszok, jön a történelem.

 

Néha mikor még én nem emlékezhettem, „rossz” voltam, azt mesélték mint egy hajdan volt hőstettet, mint a Titánok cselekedeteit kik szembe szálltak az Istenekkel: Az étel nem ízlett és a kanalat anyámhoz vágtam. Lett is belőle ribillió, apám, hogy tanítson erős kezeivel felemelt majd letett, erre a gyermek ki még emlékszik és büszke származására hanyatt vágta magát  úgy rendesen, hogy elalélt.

Mesélték kéknek láttak mint Krisnát, és hasonlóan az istenhez nem e földi világ levegőjét szívtam egy darabig

 /Ájultan feküdtem, mint az állatok kik halottnak tettetik magukat ha más kiutat már nem találnak/

Akkor apám megesküdött az őseire, hogy kezét e nemes sarjra nem emeli többé.

 

 

„Ott mélyen egy sanda összeesküvés szálai feslenek fel, ez a gyermek apja ellen tör majdan, ki anyjával összefogva készül letaszítani a türannoszt, bár ez lehet csak a mítosz része, ő se sejti még.”

 

          Jönni fog egy lény.

 

Ezt még én nem tudom. Anyámmal, kinek hatalmas a hasa és nehezen jár, kinn vagyunk az udvaron a fényben, ő most kövér. Érezni valami ragacsos várakozást, szokatlanok a fák, levelük nincsen, bár még tavasz van de azért kéne, vagy inkább jó lenne... én mikor őket néztem erre gondoltam. Erősen csikart belül valami amit néha ellehet rágni, és rögvest kiköpni...akkor kicsit jobban érzi magát  az „ember”

/ mert már biztosan tudtam, ehhez a fajtához tartozom jelenleg/

 

Rakom rendben egymásra a kivágott öreg szőlőtőkét, majd egy rúgással belököm a nyári konyhába, ez a játék kicsit untat... de jaj valami baj van anyám a hasát fogja, arca ismeretlen, én félni kezdek. Majd jönnek értem a rokonok. Apám egy ötliteres demizsonnal a színről elsiet, kezdődik egy ősi szertartás mit csak a férfiak nézhetnek, hol néha embert is esznek és utána nem marad semmi emlék.

Majd hozzák azt a lényt. Az ismeretlen lény nagyon kicsike, kit most már befogadunk mert  hozzánk érkezett, nincs hova menni szegénynek. Ezt is érzem már biztosan, tudnom kéne még, hisz én is nem rég jöttem:

-Ő „onnan” való...

A nap rám ugyan úgy süt, de én már ezt nem értem,  mintha vége lenne ennek a résznek, és valahol a teljességnek. A részletek szép csendben elvesztek, elkoszolódott minden bennem mit onnan magammal hoztam.

 

            Felkészülés az életre.

 

Apám mindig pontban hatkor kapcsolta be a kicsi Szokol rádiót, a dunyha alól hallgattam minden reggel az álhíreket a szocializmus izmosodásáról, a békeharcról, az új mechanizmusról, a Szovjetunió vezetőszerepéről, a hatékonyság fokozódásáról, az eseményekről, amik nem úgy és nem is akkor következtek be. Valaki kitalálta őket nekünk, hogy legyenek ott benn a rádióban hangok, mert figyelni kell!

 

            Résen lenni és figyelni! Ez a mottó.

 

Éreztem egy egész ország játssza ezt a fura társasjátékot, talán meggyőződésből, talán félelemből, hazudnak mosolyogva nap mint nap. Mindenki teszi a dolgát, még össze se kell kacsintani, megy minden mint a karikacsapás. Benn, legbelül el akarták hinni talán ilyen is lehet a világ.

 

           A nyelv mi csak úgy bekúszik ide az értelembe.

 

Hallgattam a hangokat az ágyamból, mert ébresztőt fújtak ott fenn az álmos raboknak.

Hallgatni kellet a gyermeknek is, hogy szokja a füle és az  értelme, készen legyen ha hívja majd a párt fontos feladatra, gyorsan építeni kell egy hidat csak ide a jövőbe, legyőzni néhány elvetemült rongyos kapitalistát, kik szegények nem fogják föl mit cselekszenek.

Figyeltem becsülettel és próbáltam elhitetni magammal, hogy nem értem a szavakat, ez valami halandzsa, értelmetlen karattyolás. Elképzeltem, hogy Külföldi vagyok és ide keveredek éjszaka, nem tudni miért, becsusszanok valahonnan ebbe az ágyba és ez a furcsa ázsiai nyelv fogad minden áldott reggel.

Erősen koncentráltam arra, váljak már végre igazi Külföldivé. Megértő mosollyal figyelhessem az embereket az utcán. A gyerekeket, kiket csak alig ismerek és estére gyorsan el is feledek, de örökre ám...álmaimban ne folyjon folyton a vér.

 

Be akartam hatolni a hangok mögé, egyedül lenni ott magamban, de elvész és megijed benne a  gyermek, mint egy hatalmas katedrálisban egyedül, a végtelen oszlopok eltűnnek a fellegekben és soha sem lehet megtudni mit is tartanak ott fenn nekünk.                           

 

                                                    

 

          A temető, mint az élet gyújtópontja.

 

                                        NAGYFEJŰ FERIKE ÉLT EGY NAPOT

 

Ez a felírat állott a kertben hová sokat elkóboroltunk, mikor kitágult a világ, határok a horizontig terjedtek, a hegyek pereme körbe-körbe a világot jelentette.  A kert mi az éden földi párja, itt csend van és békesség, átlátható teljesség, jellemző a fa mi magabiztos erős és persze van öntudata, büszke lény.

Kezdetben kicsit félve merészkedtünk a kerítésen túlra. Az idő mintha óvatosan megkerülné ezt a kertet, merő tiszteletből, csak átsuhan felette.

Riadt tekintetünk próbált behatolni a repkénnyel benőtt kőlapok hasadékiba, a feketeségbe, és ott megpillantani a titkot, benézni abba a másik világba ott a föld alatt, mi történik azokkal akiket elveszítünk, hová tűnnek el és mi lesz velük ott lenn a sötétben?  Ez járt a fejünkben, amikor elszaladtunk egy síremlék mellet, amin egy katona figurája volt kifaragva és a domborműbe valaki egy golyót eresztett, pont a szívébe persze... ki lehet aki még ide is eljött bosszút állni, és vajon mi vezette erre a cselekedetre.

 

          Az ítélet napja itt van fölöttünk örökkön.

 

Következő élmény egy egészen másfajta érzést idéz elém. Gyönyörű májusi  délután boldogan önfeledten futkosunk a sírok között. A levegő balzsamos virágillatú, a temető hangos a madarak csicsergésétől, tavasz van. A nap már alacsonyan jár, mi pedig meg vagyunk részegedve a játéktól, attól, hogy élünk. A lassan ránk köszöntő félhomályban különös látvány tárul elénk, a sírok szépen gondozott földje mintha megélénkülne, apró göröngyök gurulnak mindenfelé. A földből cserebogarak százezrei bújnak elő. A semmiből eredő földalatti évek után megkezdik új életüket nálunk itt a felszíni világban, a fényben. A levegő hirtelen megtelt bódultan szállongó lelkekkel.

Mi döbbenten néztük a FELTÁMADÁST a temetőkertben.