Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egyéb írások II. rész

 Alámerülés a földi létbe  egészen   

       

 

 

 

          Az én csillagvizsgálóm / csírázó értelem/

 

„A horizont mögött várták sorukat az évek, ott feküdtek mint ruhátlan szűzlányok csendben egymást nézve”.

Mikor sorra kerültek, körbejárták a látóhatárt szépen. Hatalmasak voltak, vastag feszes combjuk renget mikor léptek, esztendőre szépen körbe is értek.

Jött velük egy konok szerető kézen fogva, a fagyos tél.  A szürke repedezett fellegek között a kopasz fák az eget karistolták, szinte súrolt minket a jéghideg ég. Csendes volt ilyenkor a világ, a hegyek összébb húzódtak, csendben egymáshoz bújtak, mint termetes bárányok fölénk magasodtak. A hold meg elkapott valami nyavalyát, csak fogyott csak, fogyott míg végleg elveszett. Veres csillagok pislákoltak az égen, felszegelték őket egyenként oda szépen. A Tejutat valami vad bojtorján mind benőtte, eltévedt rajta a hazátlan vándor örökre.

 

Ránk borult a sötétség, az ég boltozata mélyen ércesen csengett, ahogy neki csapódott egy eltévedt csillag, ki már unta a rendet.

 

Mindenki hosszú életű volt még, a halottak kinn feküdtek a temetőkertben, nem volt átmenet.

Az élők a napokat számolták, így a végére sose jutottak. Egy nap akkoriban még nem volt lemérve, kézen fogva jártak az éjjel, mint két szeszélyes cimbora, néha hosszúra nyúlt a tivornya.

A világ egészen kerek volt, helyén a nap és a csillagok, a nappal és az éj, nem tudtam mi is az a szép.

A vastag mellett a foszlott keskeny rés, a fényes ledéren hozzá simult bármihez, de igazi szerelemre  a mélységben örvénylő sötétért fakadt. Nem tudtuk mit szabad és mit nem, szinte fájt annyira jó volt, hogy bennem megfért az egész világ.

Aztán hirtelen itt termett a tavasz, már rég vemhes volt vele a tél, megindult a kerék, nincs mit tenni hamar véget is ért és is jött tombolva már a nyár, mi csak rohantunk át hűvös ösvényein a jövő felé. A csalfa, mint könnyűvérű nő csak úgy megszüli nekünk a szép szomorú őszt, hogy vissza találjunk önmagunkba.

     

Az én csillagvizsgálóm itt terült el köröttem, be volt állítva rajta minden, én akkor eszméltem, a Nap pontban mindig ott kelt hol azt neki az isten meghagyta, a csillagok is szépen rendben vonultak az égen, feszült a keret és ragyogott mint az értelem.

A törvény így betartatott, és a teremtőm csak nézte, hogy mindez mily szép és működik.

Így hát elment végre pihenni.

 

             A halál, mikor először láttam

 

Egy öreg házaspár, kicsit kövérek, azt hiszem megőrültek, bőrük szappan fehér, napot sose látott, meztelen jártak izgatottan a buja kertben, azt képzelték talán: ez  a paradicsom.

Mi gyermekek csak néztük őket kíváncsian, mint csodát, hisz ilyet még sose láttunk.

Arcukon kaján mosoly ült, ott feszült köröttük a végső elszánás, lehet szövetséges akár az ördög is.

A kerítéshez jöttek, nehéz köveket ragadtak és minket dobáltak, mi ezt még nem értettük, súlyos kövek pattantak mellettünk, csak futottunk boldogan messzire onnan, mert előttünk terült el szélesen a csodálatos hívogató élet.

Aztán egy fehér mentő érkezett és már soha többé nem láttuk őket, ez volt az első elmúlás.

      

 

              A  hatalmas lény

 

Abban az időben nem illett hittanra járni, az iskolában nem nézték jó szemmel. A szüleim mégis úgy döntöttek mégse kárhozzon el a lelkem, ha már a keresztvíz arcomon végig folyt.

A templom messze esett tőlünk, még soha nem jártam azon a tájékon.. A tanóra a templom hátsó szegletében tartatott, egy alacsony bolthajtásos szűk teremben. Végig kellett menni a félelmetes templomhajón, ami sötétségbe burkolózott, csak egy kicsinyke piros lámpa pislákolt kísértetiesen az oltáron.

 

A gyermekek lassan szállingóztak, mind ismeretlenek voltak, más-más iskolákból valók.

Vártunk türelmesen és csendben isten szolgájára, aki érkezett is bőszen, és belefogott rögtön a közepén. Tudatta velünk, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, utalt Ádámra és Évára, akikről csak keveset hallottam azelőtt, és elmondta, ők szúrták el, legyen ennyi elég bevezetőül.

Hogy mit is szúrtak el azt nem illett feszegetni, csak megrontaná szegény ártatlan  lelkünk, /ezek a teremtmények bizony nem átallottak ruhátlanul csellengeni a paradicsomban, elképzeltem szegény atya veres, verejtékező orcáját, amint szembe találkozik a virágot gyűjtögető Évikével egy napfényes tisztáson/. ..

 

Elég az hozzá, hogy pálcájával felmutatott a falra, ahol volt két kopott karton. Az egyiken egy tiszta átlátszó szív, a másikon pedig egy fekete, mint a korom. Elmondta amit istentől közvetlenül tudott, hogy bizony a kicsi gyermeknek még ártatlan a szíve. Igen ám de, mivel ez köztudott, /és most már számunkra is világos kell legyen/ életünk során bizony rengeteg bűnt követünk el.

 

-És ti sem vagytok ám kivétel! mutatott ránk vádló tekintettel.

 

Szívetek olyan lesz, mint egy elnyűtt abrosz, amin esznek, mi több zabálnak és azt a rengeteg zsírfoltot, koszt már nincs mosószer ami kimosná.

Változtatni ezen pedig a sok bölcs és sok méltóságos ember ezredéves tapasztalata alapján nem lehet, ez már csak így van és kész, el kell fogadjátok.

Engem ez a felismerés erősen meggyötört, sötét árnyék nehezedett hirtelen életemre. Keservesen telt el a hátralévő idő, mindenki feszengett, ment volna már.

Valami mégis reménysugárként hatolt gyermeki elmémbe, hiszen volt otthon egy falvédő, jutott eszembe hirtelen a menekülő út. Veres cérnával kihímezve a HISZEK EGY...én ezt „bűvöltem”folyton, mikor már olvasni tudtam, tetszett a ritmusa. Az ágyban feküdve pont oda láttam és merengve néztem a veres betűket reggelente. Ugyan sokszor el kellet olvasni, de bevált, amit kívántam, amit szerettem volna teljesült, jól alakultak a dolgok, volt tiszta hitem.

Lett egy barátom egy hatalmas mindenható lény, aki nem látszott ugyan, de jóságos volt, úgy éreztem szeret engem, sőt tudja mi fáj nekem, segít ha kell, nem hagy cserben. Megtanultam imádkozni, bár én akkor még ezt nem tudtam.

 

Nagy sokára azért csak vége lett ennek is, mindenki szedelőzködött. Gondoltam ahogy kifelé ballagtam, nem is kell nekem ez a pásztor, hiszen közvetlen „veres”vonalam van ahhoz a hatalmas lényhez.

 

Az út egy nagy kőhídon vezetett keresztül, néhányan a gyorsabbak közül lemásztak és integettek jöjjünk mi is. Veszélyes volt, nagy termésköveken lehetett lejutni. Mindenkin lázas izgalom vett erőt. Az ismeretlen lányok akiknek az arcát eddigi zavaromban még megfigyelni sem tudtam /szépek-é?/, szóval ezek az „Évák” kihívóan kezdtek viselkedni, csúfolódtak velünk: 

 

-Ilyen bambák vagytok, meg se mertek csókolni?

 

Mint egy igazi bacchanália, fergeteges hangulat kerekedett a híd alatt. Mi voltunk a bűnösök, akik már ilyen fiatalon menthetetlenek.

Megnyittatott a szemünk, mint a kicsi macskáknak, és ezt a rideg valóságot csak valami főbenjáró bűnnel lehetett elviselni. Mi mind egyszerre átéreztük ezt valami titokzatos varázsütésre...

alámerültünk a kénköves pokolban, talán mindörökre.

 

Akiben eddig bíztam, aki segített mikor egyedül voltam, megmutatta rémisztő arcát, rám ijesztett rendesen, de a gyermeki sírás hamar vált csengő nevetésre, ez az isteni szerencsénk.

 

      

      Megtaláltuk a patakot

 

A temető mögött, szomorú füzek között folydogált az élet vize, mikor először megláttam ezt a csodát hatalmába kerített a vágy.

 

/Benne halak úszkáltak fürgén, akár lelkemben a vágyak/.

 

Éreztem meg kell fognom őket, most ám, azonnal! Ráismertem a képben önmagara, mindenre mi a teremtés óta valaha voltam, ismerős volt az érzés: megragadni, kézzel fogni a sikamlós, fürge életet, birtokolni mindent, még itt a napfényben. Bölcsen figyelni, várni az alkalmat, a megfelelő pillanatot és akkor lecsapni biztos kézzel, érezni a siker mámorát, mint vad szédítő drogot, mi az égbe repít. Belevetni magam,  akár egy őrült, frecskelni a vizet szanaszét, és elkapni őkelmét, megrészegedni az örömtől, hisz sikerült, győztes vagyok...

Ébredj ember körötted mindenfelé maga az élet szendereg... !

                                                        

        

          Egy nyári nap története

 

 

Kérlek kedves olvasó ne nevess ezen a kedves gyermeken...

 

A történet rólunk is szól, mind kik itt éltünk ezen a sárgolyón és persze egy palántáról, ki egyedül érezte magát nagyon ebben a töredező, szétfoszló világban. Minden ismeretlen és titokzatos volt számára még. Nem értette a felnőtteket, kicsit félt is tőlük, hatalmasak voltak, kiszámíthatatlanok és nagyon erősek. Lelke mélyén, mégis felsejlett isteni eredete, mint homályos, derengő vigasztalás.

 

Egy nap kihallgatta szüleit, kik suttogva, idegesen beszélgettek arról, hogy el kell innen költözniük, ezt a területet majd „Szanálják”.

Már a szó is különösen csengett fülében, /és hányszor hallotta még ezek után/. A botjukra támaszkodó öreg nénékkel, szőlő lugasokkal, kertekkel együtt valami titokzatos erő elpusztítja majdan, ezt a vidéket.

 

Egy szép napon emberek jöttek hatalmas füstölgő, pöfögő, olajos gépekkel. Letelepedtek az üres házak tövébe, újságpapírból szalonnát húztak elő, részegek voltak és folyton káromkodtak, még vele is csúfolkodtak, rekedt borízű hangon röhögve:

 

-No mi van öcsiii?

 

Egy utolsót húztak még a boros üvegből, feltápászkodtak és neki láttak gyilkolni. Számára  legalábbis, amit műveltek pontosan az volt: gyilkosság. Mint barmokat a vágóhídon, sorra öldösték  a védtelen házakat. Menthetetlenül odaveszett minden mit szeretett. A hatalmas markolók ziháltak, hörögtek és a falak nagy port kavarva omlottak le, mint egy soha véget nem érő rossz álomban.  Majd, amint jöttek el is mentek, maguk mögött hagyva a pusztulást.

Csak nézte a messzeséget dühösen, nagyon haragudott akkor rájuk, ott belül keletkezett egy hatalmas űr.

 

Meleg nyári nap volt, térdén könyökölt és merengve nézte a romokat, távolban már látszottak az emeletes házak, amik itt nőttek ki a földből, az ő szent gyermekkora helyén. Mint hajdan élt óriási állatok csontvázai meredtek hamuszürkén, reménytelenül az ég felé a beton kolosszusok.

 

Vakáció kezdődött, három hosszú hónap, a szülei napközben dolgoztak, ő folyton itt lézengett, nem tudott innen elszakadni. Csak céltalanul bolyongott a gazzal benőtt dombocskák között, mikor egy aknára lett figyelmes.  A fedele hiányzott, gondolta lemászik és körül néz mi lehet ott lenn.

Alig tudott felegyenesedni benne. A porból kilátszott egy régi rozsdás vasdarab, valami elzáró lehetett hajdan. Bizsergető, sejtelmes rossz érzés nyilallt belé. A csappal kezdett babrálni csak úgy unalomból, egy nagy kővel ütötte, hátha megmozdul a rozsdaette ósdi szerkezet.  Addig-addig ügyködött, míg az elzáró hangosan nyikorogva engedett és ömleni kezdett a víz. Ő megrészegedett a dologtól és teljesen eltekerte a csapot, a kicsi akna hamar megtelt kristálytiszta vízzel, neki meg menekülni kellett. Hamar kinn is volt és gyönyörködve nézte a csillogó patakot, amint útjára indult a napsütésben.

 

Nyomasztó csend terült szét, szellő se rezdült. A nagy meleg ránehezedett a tájra, vibrált a messzeség. Körülötte kicsi, csillogó  tócsák keletkeztek, a víz rendületlenül emelkedett, lassan ünnepélyesen mindent elborított, mint a régi királyok ragyogó aranyszín palástja, uralkodott a tájékon. Diadalmasan  nézte művét, mi történik, mivé lesz már ez a világ?

 

Egy kicsinyke felhő gömbölyödött a horizonton, csak a szeme sarkából sandított arrafelé. Ebből lesz majdan a baj, ezt biztosan érezte. A kicsiny jelentéktelen felhőcske lassan de biztosan növekedésnek indult. Már az ég felét elfoglalta és egyre sötétebb lett. Gyenge fuvallat borzolta a víz felszínét. A zivatarfelhő meg hízott, csak hízott fenn a magasban.

A szél is egyre erősebbé vált, és néhány óriási csepp,  mint bukott angyalok, már lezuhant az égből,  hatalmas buborékok borították el  hirtelen a fodrozódó vizet.

A vihar tombolni kezdett, óriási villámok csaptak le az égből. A szél vadul szaggatta a bozótost, az arcán patakzott a víz és egyedül volt nagyon, még nem félt de kezdett belül a remegés erősödni.

 

Mindent beborított a mennydörgések fülsiketítő hangja, villámok cikáztak keresztül hasítva az eget.

Az emeletes házak remegtek mint a kocsonya. Akár egy hatalmas gőzhenger, a párás forró levegő és növekvő víz együttes hatása táplálta az elszabadult elemek tombolását és az vadul falt fel mindent, mint egy éhes nyüszítő vadállat.

A vihar egyre erősödött, kezdett ráeszmélni, hogy végveszélybe került. A hatalmas házak dülöngélni látszottak, imbolygott minden körülötte, itt volt a világvége. Tennie kell valamit, bár azok a ronda monstrumok megérdemelnék a sorsukat, de most segítenie kell, mert minden menthetetlenül elvész, önmagába roskad ez a reménytelen világ és talán ezért ő a felelős.

 

     A világ az ő kezében volt akkor... kicsit

 

Nincs mit tenni, erőt vett magán és bele ugrott a vízbe, hogy tud-e úszni nem érdekelte. Lemerült, próbált a víz alatt maradni és persze sikerült, de ezen most nem ért rá csodálkozni, a levegő nem tartott soká,  kénytelen volt felszínre emelkedni, egy hatalmas szippantás és már újra a mélyben tempózott. Láss csodát, rátalált az aknára. Megint fölbukkant, mély levegő és mindent bele, egészen a csapig jutott végre. Gyorsan visszatekerte az elzárót és úszott a felszín felé.

Lihegve, prüszkölve feküdt hanyatt a szárazulaton. Alig volt már benne élet, szíve hevesen vert. úgy érezte mindjárt átüti mellkasát, Nem érzékelte az időt, csak feküdt lihegve holt fáradtan.

Később mikor végre fölült, azt vette észre, hogy a vízszint csökkenni kezd, a szél és a villámok ritkábbak lettek. Majd, amint jött a vihar úgy el is csendesedett hirtelen.

 

Kisütött a nap, mint gyémántok ragyogtak a vízcseppek a leveleken, hogy álom volt csak a történet ez ő akkor még nem tudta, még azt sem értette mi is az a valóság...egészen.

 

 

        Szombat este a kertemben

 

Hatalmas arcok ereszkedtek le a kertbe, a fákon mint elnyűtt lepedők fennakadtak. Az egyik a hold volt, egy nő, kicsit csúnyácska, de fénylett az orcája. Élt itt még egy hatalmas termetű hős is, derengő kék színű, áttetsző, mint a lég, bennem meg ott csírázott a végtelenség. Rejtegettem, titkoltam őket, hisz ha mások látják talán eltűnnek örökre.